Ha ármány tönkre nem teszi, fává sarjad

Ha a képzőművészet nem vonz bennünket, mehetünk a fülünk után is, hetente kétszer próbál az énekkar, a zeneteremből hallatszó dallamok ízelítőt adnak abból az örömből, amit a zene okozhat. De lemehetünk az alagsori tornaterembe is, belekukkantani a színjátszókör legújabb darabjának próbáiba, ha inkább a világot jelentő deszkákra voksolunk.

A gyökerek

Kassán hosszú évek óta komolyan veszik a tehetséggondozást. Legnagyobb hagyománya a kóruséneklésnek van, az országszerte jól ismert Csengettyű Kórust még az azóta már nyugdíjba vonult zenetanárnő, Homolya Éva alapította 1968-ban. A kórust és a karmesterséget később leánya, Kekeňák Szilvia örökölte. „Az énekkar segít valamilyen viszonyt kialakítani a nem mai zenékhez – tudtuk meg tőle –, hogy képes legyen a gyerek megtalálni a szépet a klasszikus zenében, vagy ha hall egy népdalt, ne akarja rögtön kikapcsolni a rádiót.” A csengettyűs múltú, ma már felnőtt énekeseknél nem fenyeget ez a veszély. A mostani diákok pedig karnagyaik, Kekeňák Szilvia és Ferencei Andrea munkájának köszönhetően egyre igényesebb zenei színvonalon, a legmagasabb kórusminősítésekben részesülve viszik tovább a zene szeretetét.

Évtizedes múltra tekinthet már vissza a gimnázium színjátszó csoportja, a KGSzT is. Eredetileg néhány kreatív diák kezdeményezéséből alakult, akik mellé szívesen beállt segítőnek az iskola egyik magyar szakos tanára, Bodon Andrea. A tíz év eredményeként számos sikeres színpadi produkció jött létre, a színházkedvelő pedagógusból pedig olyan rendező vált, aki megállná a helyét a profi társulatoknál is. „A gyerekek kifejezőkészsége fejlődik az amatőr színjátszás által, bátrabbak, ha emberek elé kell kiállniuk. Szebben beszélnek, tisztább a kiejtésük. A próbákon, fellépéseken sok élményt szereznek, és hasznosan töltik a szabadidejüket” – értékelte Bodon Andrea.

Az elmúlt évtizedben megizmosodott a képzőművészeti képzés is, elsősorban Fecsó Szilárdnak köszönhetően. Keze alól számos tehetséges ifjú képzőművész került ki, sokan felvételiztek eredményesen a műépítészeti szakra, és vannak tanítványok, akik huszonévesen már önálló kiállítással dicsekedhetnek. Az ő álmából jött létre a művészeti osztály, mely a hagyományos gimnáziumi tanmenetet ötvözi egy magyar nyelvű, elsősorban képzőművészetre fókuszált művészképzéssel.

A sarjadó növény

A művészeti oktatás napjainkban egyre fontosabbá válik, mert a társadalomnak kreatív emberekre van szüksége. „Amikor a művészetoktatásba belefogtunk, tudatában voltunk, hogy nagyon sokan választják a gimnáziumi képzést, ezért a gimnáziumnak kell a művészetoktatást felvállalnia. Ez nem azt jelenti, hogy alacsonyabb szinten folyik a hagyományos képzés, hanem azt, hogy az általános tudás mellett fontossá válik a szaktudás is” – magyarázta Fecsó Szilárd.

Az új szak beindítása óta másfél év telt el, a gimnázium második és első évfolyamának egy-egy osztálya tanul az új program szerint. Most már megmutatkoznak a szak hibái is. A diákoknak úgy kell teljesíteniük, mint a hagyományos gimnáziumban, mindamellett a képzőművészeti irányvonalat is tovább kell vinniük. Az általános tantárgyaknál sűrítették a tananyagot, hogy szabad órákat nyerjenek a művészeti képzés számára. Ettől azonban nem könynyebb lett az általános gimnáziumi tananyag, hanem igényesebb. A képzőművészet szempontjából majd a 3. és 4. évfolyam lesz látványos, a „művésztantárgyak” java akkor kerül sorra.

„Nagyon jó, hogy a gimnáziumi osztály keretében működik a művészetoktatás, mert magasabb szintű az általános tantárgyak oktatása, mint egy iparművészeti szakközépiskolában. A képzőművészeti részét viszont az első két évfolyamban keveslem, mert a technológiai részét, a figurális rajzot, a csendéletet, portrét, színkezelést is jól el kell a diákoknak sajátítaniuk, és az absztrakt gondolkodást is szeretnénk fejleszteni. De a gyerekek munkáit nézve kellemesen meglepődtem, mert ilyen óraszám mellett is nagyon jó szintet értek el, letettek már valamit az asztalra” – dicsérte a diákokat Tóth József, az iskola egyik képzőművész tanára.

Igazát bizonyítja az a kiállítás is, mely február végén nyílt meg a kassai Rotundában a művészeti osztályok munkáiból. Ez a diákok első bemutatkozása a nyilvánosság előtt. Mindenki speciális, testre szabott feladatot kapott, vezetőtanáraik hagyták a gyerekeket, hogy a saját útjukat járják, egyéniségük érvényesülhessen.

A gimnáziumi művészképzésen belül a tantestületet az útkeresés jellemzi. Az eredeti tervekhez képest folyamatos korrekció szükséges, hiszen menet közben derül ki számos esetben, hogy a hangsúlyokat máshová kell helyezni, az igényesre tervezett programot a gyerekek képességeivel és idejével is összhangba kell hozni. Ám a jelenlegi meglepően sovány érdeklődés, a jelentkezők alacsony száma aligha ennek a magát folyamatosan megújító művészprogramnak a negatív következménye.

Az emberek félnek attól, hogy félbemaradjon egy bejáratott dolog, ám az oktatásnak az igényekhez, a fejlődési szinthez, a tudás alapú társadalom elvárásaihoz kell igazodnia. A gimnáziumok is szakosodnak, specializálódnak. A fokozatos szakosodás segíthetne a diákoknak megtalálni a nekik legmegfelelőbb iskolatípust. Ehhez azonban egy-egy régió iskoláinak együttműködésére lenne szükség, hogy a középiskolát kereső fiatalokat a megfelelő intézménybe irányíthassák.

A valóság nem ilyen idilli. Hihetetlenül elmérgesedett a viszony egyes iskolák között. Az intézmények harcolnak a gyerekekért. A legerőteljesebb eszköze a harcnak az ellenkampány, a másik iskola lejáratása. Ebben a stratégiában azonban szó sincs a gyerekről, a tanári állás megtartása a fontos. Pedig annak kellene elsődlegesnek lennie, hogy a gyerek lehetőséget kapjon, és képességei szerint fejlődhessen.

Kassán a művészképzés beindításával egy régi álom vált valóra. A gyökerek megvoltak, a növény sarjadni kezdett, és ha rosszakarat, ármány, a viszontagságok tönkre nem teszik, életképes, nagy fa nőhet belőle, melynek ágán a jövőben talán nem csak képzőművészek, építészek teremnek, hanem írók, énekesek, színészek, drámapedagógusok is.