Good morning, ciprjonki!

Ki tudja, anno mi motiválta jobban az utcára, térre sodró szabadságvágyunk kitörését. A néhány óra lógás lehetősége? Vagy a zselízi gimnazisták már valóban nem bírták elviselni a kommunista rezsim megpróbáltatásait és igazságtalanságait? Ezt azóta sem tudom eldönteni. Mert az bizonyos, hogy a minden tekintetben álmos városka hangulata egyáltalán nem hordta magában egy forradalom előszelét, de még szellőcskéjét sem. S gyanítom, ha azokban a napokban nem járt volna az újság, vagy műszaki hiba miatt nem sugárzott volna a rádió és a tévé, még jó ideig SZISZ-tagok lettünk volna.

A bársonyos forradalom lezajlott, de nem történt különös változás. Ha csak az nem, hogy elkezdtünk angolul, németül tanulni. Én akkor másodikos voltam, s mi sem bizonyítja jobban a bizonytalanságot, hogy a nyugati nyelvek mellett még – biztos, ami biztos alapon – tovább tanultunk oroszul. Szegény angol–orosz szakos tanárnőnk kapkodhatta a fejét. Bizony volt néhányszor: „Good morning, ciprjonki!” A tanár elvtársból tanár úr lett, SZISZ-tagokból ISZ-tagok, és a biztos lógást jelentő november hetedike helyett tíz nappal későbbre tolódott a tanulásmentes nap. Az első szabad választások nélkülözhetetlen újdonságát, a több párt jelöltjeit tartalmazó szavazócédulákat ugyan segítettünk széthordani (némi fizettség fejében), de mi akkor már javában „az új társadalom igényeihez alkalmazkodó” főiskolai, majd egyetemi tanulmányainkra készültünk.

Nyolcvankilencben az én korosztályom éppen másodikos, harmadikos volt a középiskolában. Az idegen nyelvek oktatása gyerekcipőben járt, illetve fontosságuk hansúlyozása az állam részéről inkább alibista jellegű volt („a kizsákmányolók nyelve”). Az orosz nyelv az órarendből kihagyhatatlan volt („Örök időkre a Szovjetunióval!”), de tudjuk, a köz hogyan állt hozzá („ruszkik haza!”). ĺgy aztán mi, az élet helyes útjait ez időtájt kereső emberpalánták nem nagyon tudtuk, mi a fontos. S ez a továbbtanulással is így volt. A gimnáziumok szerepe a főiskolára, egyetemre való felkészítés volt, ám ha valakinek nem sikerült továbbtanulnia, az érettségi bizonyítvány adott némi lehetőséget a jó (el)helyezkedésre. Tehát a gimnazisták nagy része a köztudatban elterjedt „az érettségivel már csak nem fogok éhenhalni?!” szlogennel a tudatalattijában iparkodott – vagy éppen nem iparkodott – tanulni. Az érettségi vizsgák azonban már a kilencvenes évekre estek, s a ballagás bizony sokak számára már a kapitalizálódó piacgazdaság bizonytalanságába való fejesugrást jelentette. Általános (felszínes?) tudással, gyatra idegennyelv-ismerettel, az állami tulajdonú vállalatok megszűnését megsínylő munkanélküliek áradatával együtt. Az érettségi bizonyítvány már kevés lett, szaktudás meg sosem volt. Persze, voltak kivételek, hiszen akadtak talpraesettebbek, vannak viszont jónéhányan, akiknek valahogy semmi sem jött össze. Sorsuk a végtelen álláskeresés, csalódás és reménykedés. Őket nevezem én a „rendszerváltás veszteseinek”. Tanító vagyok, pár éve már a velem egyívásúak csemetéit tanítom, és sajnos, gyakran találkozom a gyermekek részéről céltalansággal, fásultsággal. Hogy aztán a szülőkkel való beszélgetések kapcsán világossá válljon, a fiatalok közönye a szülőktől ered. Mert a gyerek se nem süket, se nem vak, és főleg nem hülye. Azokról, akik nem valamilyen felsőoktatási intézményben folytatták tanulmányaikat, már szót ejtettem. Végeredményben akár magamról is beszélhettem volna, hiszen én sem mentem rögtön főiskolára. Elcsábultam ugyanis. A világot jelentő deszkák, a színpad térített le a „normális” útról, s beálltam a komáromi színházba statisztának. Bocsánat, stúdiósnak. ĺgy nevezték azokat a fiatal, kezdő színészeket, akik részesei voltak annak a jó kezdeményezésnek, amely a 90-es évek elején indult a Jókai Színházban. Érdekes és izgalmas időszak volt. Komárom akkortájt már ébredezett a negyvenéves álomból, s napról napra változott, alakult.

Aki az utóbbi években el-eljárogat a Jókai Napokra, valószínűleg egyetért velem abban, hogy kezd valamiféle újszerű arculata kialakulni ennek az országos seregszemlének. A hurrámozgalom-hangulatnak már nyoma sincs. Azelőtt talán fontosabb volt, hogy a kirakatban legyünk, mert azért ez mégiscsak egy országos valami, ahol a dolgozó nép is bebizonyíthatja, hogy tud színházat csinálni. Ma már kevesen engedhetik meg maguknak, hogy fél négykor letegyék a munkát, szabad szombatokon meg vasárnapokon próbáljanak.

Zárszó kellene most már, s a főiskolásként, egyetemistaként megélt változásokról még szó sem esett. Pedig a felsőoktatási intézményrendszerünkben is történtek ám faramuci dolgok. A legjellemzőbbről talán azok tudnának beszámolni, akik Nyitrán a Pedagógiai Fakultánson kezdték, majd a Pedagógiai Főiskolán folytatták, és a Konstantin Egyetemen fejezték be tanulmányaikat. A többiről talán majd legközelebb, amikor hasonló lehetőség kínálkozik egy minden tekintetben érdekes időszak summázására.