Godot-ra várva

Az élet kvintesszenciája, sava-borsa, az mind nálunk leledzik, itt, ahol mindenki ismer mindenkit, de persze sohasem derül ki semmi, itt, ahol nincs ok-okozat, tett és következmény, ahol privát kis bosszúkat kénytelen lenyelni a jónép fele, ahol az időnkívüliségbe betüremkedő történelem legalább akkora kalamajkákat és abszurd helyzeteket okoz, mint Grendel legjobb írásaiban. S ahol a mendemonda bármikor testet ölt, a pletykát pedig evidenciaként kezelik.

Mert például lefülelik-e valaha is azt az illetőt, akiről köztudott, hogy rendszeresen drogot árul az iskolásoknak, ám több razzia ellenére is vígan űzi tovább az ipart, mert állítólag spicli? Netán azt a kultúrapparatcsikot, aki saját zsebre is eladott több rendezvényt, standokat pedig egyszerre kétféle áron? Netán azt, aki

hatalmával és helyzetével viszszaélve fenyegette meg egy intézmény főnökét, hogy ha nem tesz meg neki egy szívességet, akkor röpül? Vajon hány efféle történet kering, hányfajta változatban? Hány faluban és kisvárosban?

Persze, ez mind nem igaz, ezek csak legendák, félinformációk, elhallások, suttogások és sikolyok, ráadásul egy olyan közegben terjednek, ahol a klasszikus vicc érvényes: ha a felvégen reggel kilenckor arról beszélnek, hogy a falu bikájának – bezony! – húszcentis, délre az alvégen már félméteres lesz ama bizonyos szerszám. Miért mégis, hogy az efféle történetek makacsul tartják magukat?

Mert ebben az országban már önálló művészeti ággá terebélyesedett a letagadás, a lapítás, az információk egymás elleni kijátszása, gondosan időzítve, természetesen. Újra divatba jött a kétfajta mércével mérés, a célzatos kiszivárogtatás, továbbá a lobbizást gyakran keverik a nyalással és a lefizetéssel, sőt egy-egy botrány is csak akkor pattan ki, ha a kirobbantónak érdeke fűződik hozzá. A civil társadalom meg egyelőre annyi, hogy kosárfonó szakkör rendez kiállítást – termékbemutatóval egybekötve. De ha ezen a kormányon múlik, még ez se lesz.

Nem, még önmagunkat sem ismerjük, nemhogy a többieket. S amit tudunk is, azt saját, jól felfogott érdekünkben megtartjuk magunknak. Az pedig, hogy mivel foglalkoznak választott vezetőink, egyáltalán nem érdekel bennünket. Akkor se, ha a javunkra tesznek, akkor se, ha ellenünk. Ágálni és kritizálni pedig rendszerint akkor szokás, ha túl késő, vagy ha még túl korai, azaz még semmit sem tudunk. Minek is: maradunk kedves ösztönlények, sóvárogva Valaki után, aki majd helyettünk is gondolkodik, helyettünk is rendbe teszi az életünket.