Fülekről a nagoyai egyetemre

A füleki gimnázium második osztályában jött a lehetőség, hogy tanulmányait ösztöndíjasként egy amerikai középiskolában folytathassa. Koronczi Károly a rendszerváltás idején nyolcadikos volt, tehát az alapiskolában nem angolul vagy németül, hanem oroszul tanult, a két utóbbi nyelvvel pedig csak a gimnáziumban kezdett el ismerkedni. Azt mondja, addig volt nehéz az amerikai diákokkal lépést tartani, amíg el nem sajátította az angol nyelvet. De az nem tartott sokáig.

„Egy átlagos amerikai családnál laktam, ahol három gyerek nevelkedett. Nagyrészt nekik köszönhetem, hogy sikerült beilleszkednem az iskolába” – emlékezik a Troyban töltött hónapokra a fiatalember. „Megtanultam angolul, a szülők gyermekükként bántak velem, később szerették volna, ha végleg náluk maradok, örökbe szerettek volna fogadni. Természetesen erről szó sem lehetett, mert szüleim hazavártak, egyedüli gyermeke vagyok a családnak” – mesélte Koronczi Károly.

Amikor a nyelvi akadályok elhárultak, a fiatalember Amerikában is könnyedén vette az akadályokat. Egy év alatt átvette a középiskola kétéves anyagát, leérettségizett, és felkészült az egyetemi felvételire. Szívsebésznek készült, két egyetemre jelentkezett, mindkettőre felvették. A gondok akkor jelentkeztek, amikor az intézményektől megkapta a tandíj befizetésére szóló számlát. Pénze nem volt, szülei anyagi támogatására sem számíthatott, mivel rokkantnyugdíjasok, ők nem tudták tanulmányait finanszírozni. Hazajött, a füleki gimnáziumban is leérettségizett, felkészült a felvételire, és ősszel már a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem közgazdasági szakán folytatta tanulmányait. A sikeres vizsga után szerette volna a doktori címet is megszerezni, bele is vágott, amikor egy újabb lehetőséget kapott. Tudomására jutott, hogy ösztöndíjasként kiutazhat Finnországba, Izraelbe vagy Japánba, ő Japánt választotta, felvették a nagoyai egyetemre.

„Az első félév nagyon érdekes volt. Olyan nemzetközi csoportba kerültem, ahol nem volt egyetlen európai osztálytársam sem. Közülünk senki nem beszélt japánul, az első félévben valamennyien csak a nyelvet tanultuk. A japán nyelv azért szokatlan, mert kezdetben csak beszéd útján lehet elsajátítani, szótárt ugye addig nem lehet használni, amíg az ember nem ismeri az írásjeleket. Japánul egyébként szerintem könnyű megtanulni, a logikus nyelvek közé tartozik. Olyan, mint a matematika, könnyen kiszámítható. A tanulásra mindig úgy tekintettem, mint egy kihívásra.

Japánban például csak azért szereztem jogosítványt, mert kíváncsi voltam, képes vagyok-e rá. A japán vizsgáztatók nagyon precízek, beülnek a kocsiba, kijelölik az utat, a végállomásig egy szót sem szólnak, amikor kiszállnak a járműből, akkor döntik el, megadják a jogosítványt vagy nem. Én megkaptam, de nem vezetek, mert nincs autóm” – mesélte Károly.

A fiatalember két évre kapott ösztöndíjat, féléves kurzus és féléves tanulás után vágott bele a doktorátus megszerzésébe. Egy év erre túl kevésnek bizonyult, de mivel kiváló tanulmányi eredményei voltak, a japán kormány az ösztöndíjat két évvel meghosszabbította. A pénzre azonban fél évet kellett várnia. Addig sem akarta feleslegesen tölteni az idejét, a Toyota üzemben helyezkedett el, ahol az európai kapcsolatok kiépítésével és ápolásával bízták meg. Munkája mellett angol, német, cseh szótárt készített a japánoknak, 2003-ban doktorrá avatták, azóta az egyetemi oktatás mellett egykori tanáraival közösen kutatómunkákat végez. Mint mondja, soha nem feledkezett meg Szlovákiáról, tanulmányainak nagy részét a honi gazdaság, illetve a világgazdaság elemzése tette ki. Eddig öt könyve jelent meg Japánban, valamennyit elküldte a nagyobb szlovákiai könyvtáraknak is. Előadásokat tart angol és japán nyelven, egyiket meghallgatta édesapja, id. Koronczi Károly is.

„Amikor Amerikába ment, még csak tizenhat éves volt, mi jó keresztények vagyunk, hittük, hogy megsegíti az Isten, és ez így is lett. Japánban három hónapig voltam kint nála, közben részt vettem egy olyan előadásán, amikor idősebb hallgatóság előtt beszélt. Az előadás után a valamennyien felálltak, felém fordultak, és csaknem a földig hajoltak előttem. A fiam elmagyarázta, hogy a tisztelet nekem szól, amiért ilyen embert neveltem belőle. Ha száz évig élek, sem fogom elfelejteni azt a pillanatot, nagyon meghatódtam, a lábam is beleremegett” – emlékezik az apuka.

„Soha nem feledkeztem meg Szlovákiáról, nézze, a könyvek elején az áll, hogy a munkámat Szlovákiának ajánlom” – lapoz fel találomra egy vaskos kötetet Koronczi Károly. „De ez így is van rendjén, hiszen minden alkalommal a szlovák kormány segítségével jutottam ki külföldre, de sajnos a könyveim közül itthon egyet sem fogadtak el, valamennyit Japánban kellett kiadni. Pedig mind Szlovákiáról szól. A helyi gazdasági viszonyokat elemzem bennük. A legnagyobb bánatom, hogy a Japánban szerzett diplomámat három éve próbálom itthon elismertetni, sajnos eddig nem sikerült, mert állítólag itthon hiányoznak az ide vonatkozó törvények. Azzal utasítják el a kérvényeimet, hogy Japán nem tartozik az Európai Unió országai közé, azért nem honosítható az ott szerzett diploma. Különbözeti vizsgát kértem, továbbá kértem, tegyék lehetővé, hogy itthon megvédhessem a kint szerzett doktori címet... Hasztalan volt minden igyekezetem, a válasz mindig ugyanaz volt: hiányoznak az ide vonatkozó törvények. Azt mondják, üljek újra iskolapadba, és tanuljak. Bármennyire szeretnék is hazajönni, kamatoztatni a külföldön szerzett tudásomat, tapasztalataimat, nem vagyok hajlandó itthon mindent az elejéről kezdeni. Nekem Japánban van munkahelyem, ahol megbecsülnek... Számomra érthetetlen, Szlovákiában miért nem ismerik el a japán diplomát, amikor a kormány támogatta kiutazásomat. Furcsának találom azt is, hogy ha ez így van, akkor miért nem közölték velem előre, még a kiutazásom előtt. Egyébként úgy tudom, az akadémia hírmondója a mai napig hirdeti a japán programot” – néz rám kérdőn.

Koronczi Károly a karácsonyi ünnepeket családja körében, Füleken töltötte. Most, amikor a története napvilágot lát, talán már a felkelő nap országában várja a legújabb, a december végén beadott kérvényére a választ. Ebben is ugyanaz áll, mint a legelsőben, amelyet három évvel ezelőtt fogalmazott: kéri a szlovákiai intézményektől a japánban megszerzett diplomája honosítását.