„Fontos, hogy felismerjük saját bajaink forrását”

A családunk a 17. század közepétől itt élt, az ungi illetve a beregi területeken. Ketergényben, Ungvár mellett laktak, a dédapám Palágyban, nagyapám pedig Nagyszeretván van eltemetve. Az édesapám a régió különböző településein gyakornokoskodott, majd Nagykaposon volt a járásbíróság vezetője. Én itt születtem, Nagykaposon. Édesapám halála után, 1930-ban az édesanyám családjához költöztünk, Ungpálócra. Az anyai nagyapám ott volt községi jegyző. Az Ung megye déli részén található magyar falvak többségében élnek rokonaim, a gyökereim ehhez a vidékhez kötnek.

Hogyan került Magyarországra?

Ötéves voltam, amikor édesanyám másodszor férjhez ment. A férje a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, a Budapesti Széchényi Könyvtárnak volt a munkatársa, majd Pécsett lett egyetemi tanár. Elemi iskolába Budapesten és Pécsett jártam. A középiskolai tanulmányaimat a gödöllői francia gimnáziumban végeztem.

Hogyan lett önből jogász? Családi hagyomány?

Édesapám, ahogy azt már említettem, járásbíró volt. A halálakor még kétéves sem voltam, így közvetlen hatást nem gyakorolhatott rám. Mint sok más fiatalember abban az időben, én is meg voltam „verve” irodalmi ambíciókkal. ĺró akartam lenni. Úgy képzeltem, hogy ügyvédként keresek annyi pénzt, hogy ne legyek kiszolgáltatva a kiadók és a szerkesztők önkényének. Akkor majd azt írhatom meg és úgy, ahogy nekem tetszik. Ebből természetesen nem lett semmi. A tanulmányaim során, a jog felkeltette az érdeklődésemet. Egyik tanárom – Buza László, aki a nemzetközi jog professzora volt a szegedi egyetemen – különösen nagy hatással volt rám. Az előadásait mindig nagy érdeklődéssel hallgattam. Később ő hívott meg a tanszékre demonstrátornak, de 1949-ben az egyetem akkori vezetése úgy döntött, hogy tudományos munkára alkalmatlan vagyok.

Mivel indokolták a döntésüket?

Valószínűleg a származásom miatt. Annyiban azonban szerencsém volt, hogy a Budapesti Állam- és Jogtudományi Intézetben helyezkedtem el. Ott mint tudományos kutató nemzetközi joggal foglalkozhattam. 1967-ben meghívtak a pécsi egyetem jogi karára tanszékvezető tanárnak. 1990-ig oktattam nemzetközi jogot, közben 1985-ben a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjának választott. Abban az időben különböző tudományos fokozatokat szereztem, és a munkáim is megjelenhettek.

Miért éppen a nemzetközi joggal kezdett foglalkozni?

Egy valamirevaló emberi társadalom nem létezhet jog nélkül. A jog az emberek együttélésének szabályait foglalja össze. Ha ez a jogrendszer fogyatékos, és nem tükrözi az igazságérzetet, a jóról és a rosszról az évszázadok során kialakult felfogást, akkor az elnyomásnak, az önkénynek és a zsarnokságnak válik eszközévé. Ezzel szemben a helyeset, az igazságosat védelmezni és érvényre juttatni leginkább a jog eszközeivel lehet. Ez néha nagyon hosszadalmas folyamat, rendkívül nehéz, de hosszú távon ez jelenti az egyedüli megoldást. Az emberiség egyre növekvő igényei, az embereknek az egymáshoz való közeledése, a távolságok csökkenése, és még sok minden más tényező a nemzetközi jog fontosságát növeli. Nagyon fontos feladat, hogy minél többen értsék a nemzetközi jog jelentőségét, és megpróbálják tiszteletben tartani, illetve érvényre is juttassák.

Hogyan került a Hágai Nemzetközi Bírósághoz?

A nemzetközi bíróságnak – amelynek összetételében tükröznie kell a világ nagy jogrendszereit – 15 tagja van. Közülük kettő kelet-európai. Egy orosz, a másik pedig 1946-tól 1993-ig lengyel volt. Én voltam itt az első magyar bíró. A helyemre pedig nemrégiben épp egy szlovák jogászt választottak meg. A választás úgy történik, hogy a különböző nemzeti csoportok jelölteket állítanak, majd ezek közül az ENSZ Biztonsági Tanácsa illetőleg a közgyűlés választ. A megbízatás kilenc esztendőre szól.

Mi volt a legfurcsább, amit Nyugat-Európában tapasztalt?

Mindenki hajlamos arra, hogy a saját államának, kultúrájának és jogrendszerének a jelentőségét nagyobbnak vélje, mint amekkora. Mivel Kelet-Közép-Európában születtem, én ennek a térségnek a problémáit ismerem elsősorban. Emberi fogyatékosságom, hogy hajlamos vagyok ennek a jelentőségét túlbecsülni. Fájdalmas csalódás volt, amikor azt kellett tapasztalnom, hogy a világ ezt a térséget kevéssé ismeri. Az itt élő emberek gondjairól hajlamosak elfeledkezni.

Milyen lehetősége van a magyarságnak Európában ilyen körülmények között arra, hogy az érdekeit érvényesítse?

Ez nem sajátosan magyar probléma, a térség valamennyi nemzetére vonatkozik. Nehogy valaki azt higgye, hogy a cseheknek vagy a románoknak a kérdéseivel a nyugati országok közvéleménye többet foglalkozik. Közös csónakban evezünk, amely nem kelt túlságosan nagy feltűnést a nagyobb hajók között. A magyarok, a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a románok közös hibája, hogy mindegyik megpróbálja magát az angolokkal, a németekkel, a franciákkal összehasonlítani. Ahelyett, hogy tudomásul vennék a tényeket, és magukat a kelet-közép-európai országok és népek egyikeként a szomszédaikkal mérnék össze, és egymással öszszefogva próbálnák a kontinens történéseit befolyásolni. Hibás az ún. kliensszemlélet, amely úgy képzeli, hogy egy bizonyos nagyhatalomhoz tapadva, annak a gondolatait visszhangozva és ténykedéseit utánozva érvényesülhet csak egy kisebb nemzet. A megoldás nem az utánzás, hanem egymás érdekeinek érvényesítése lenne. Ehhez sajnos nem ismerjük eléggé egymást. Nem egy átfogó kelet-közép-európai történelemszemléletet dolgoztunk ki, hanem egy „mini franciát”, egy „mini németet” vagy egy „mini angolt” próbál mindenki követni. Ez súlyos hiba.

Van arra valamilyen esély, hogy a közép-európai népek egyszer felismerik a valós érdekeiket, és egymással próbálnak meg hatékonyabban együttműködni?

Ha a szükség egyúttal esély is, akkor igenis van. Ha valaki felismeri a saját bajainak forrását, akkor előbb-utóbb meg is találja ezekre az orvosságot. Ha egyszer ráébredünk: egymásnak okoztunk bajokat azzal, hogy egymásban kerestük az ellenséget; ha felismerjük, hogy a minket leigázni vagy kihasználni akaró nagyhatalommal szemben egységesen kellett volna fellépnünk, akkor megvan az összefogás esélye. Ha az ember rájön, hogy a lába azért fáj, mert szorítja a cipő, akkor azt a cipőt eldobja, és egy másikat vesz helyette. Ha ragaszkodik a régi cipőjéhez, és nem ismeri fel a lábfájás okát, akkor bizony tovább fog kínlódni.

Úgy vélem, a közép-európai országok nemcsak egymással nem találják meg a hangot, hanem az egyes országokon belüli politikai csoportok is markánsabban állnak szemben egymással, mint az elvárható volna. Ön szerint mi ennek az oka?

Az emberi társadalom ellentétes érdekű csoportokra oszlik. Aki épp fölül van, aki az érdekeit épp hatékonyabban tudja érvényesíteni, mint a másik fél, az ehhez a privilegizált helyzethez mindenképpen ragaszkodik. És ritkán hajlandó arra, hogy ezeknek a kiváltságoknak egy részéről, épp a társadalmi béke érdekében, lemondjon. Akik viszont úgy érzik, hogy a javak elosztásakor rosszul jártak, azok általában igen határozottan követelik azok újbóli elosztását. Ezt az ellentmondást kellő körültekintéssel fel lehet oldani. Az európai társadalmak fejlődése arra tanít minket, hogy voltak olyan időszakok, amikor ez a felismerés érvényesülhetett, és a javak elosztásakor sikerült megfelelő megoldást találni. Hogy hogyan, azt Bibó Istán leírja műveiben. Nagyon gyakran ajánlom a fiatalok figyelmébe az ő gondolatait. Én még abban a szerencsében részesülhettem, hogy fiatal diákként, személyesen is hallhattam az előadásait.

Hogyan látja a szlovákiai magyarság helyzetét?

Viszonylag ritkán járok Szlovákiába, és általában csak rövid ideig tartózkodom itt, így nem ismerem kellőképpen a helyzetet. Mint innen elszármazott magyar, illetve a magyar kisebbség gondjai iránt érdeklődő ember állítom, az Európai Unióba való belépéssel az itt élő magyar kisebbség számára nagy lehetőségek nyílnak meg. Ezeket okos politikával, fegyelmezett állásfoglalásokkal ki tudják majd használni. A kisebbség azáltal tudja kiegyenlíteni a helyzetéből adódó hátrányokat, hogy fegyelmezetten és egységesen foglal állást a számára fontos kérdésekben. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy személyes szimpátiáktól vagy antipátiáktól vezetve pillanatnyi kedélyállapotának megfelelően szavazzon ide vagy oda.

A napokban Nagyszelmencen járt. Lát arra esélyt, hogy a két falu között határátkelő nyíljon?

Igen jelentős dolognak tartom, hogy a székelykapukat felállították, mert ez az emlékmű a két község lehetetlen helyzetére irányította a világ figyelmét. A magyar–osztrák határon van olyan átkelő, amelyen csak gyalogosan vagy biciklivel lehet átmenni. Azt hiszem, egy ilyen átkelő megnyitása volna itt is az első lépés. Az igazi megoldás az lenne, ha nemcsak Szlovákia és Magyarország között, hanem Ukrajna felé sem lenne elválasztó jellege ennek a lehetetlenül megvont határvonalnak.