Földek napjai

Garam menti község polgármesterével beszélgetek, aki büszkén mondja, náluk nem hagyták tönkremenni a helyi téeszt. Az egykori szövetkezet földterületén ma a falu gazdálkodik. Bérlik a földet, vagy a tulajdonukban van, kérdem. Mert nem mindegy, hogy kivásárolhatják alóluk, vagy megvan a remény, hogy az övék marad. Szerencsére volt annyi eszük, hogy megszerezték. Szépséghibája a dolognak mindössze annyi, hogy a vállalkozás tizenhét embernek ad munkát.

S már ez is fényes kivételnek számít. A község határában levő halastavat viszont az egykori Mečiar-kormány egykori titkosszolgálati igazgatója szerezte meg. Egyszer még jó lesz valamire alapon. Hogy ma kié, annak a jóisten a megmondhatója, ő pedig ritkán jár errefelé, akkor is behunyt szemmel sétálgat a susogó nádas mellett, amely körülöleli a tízhektáros tavat. A tavaszi szél korbácsolta hullámok monoton egykedvűséggel rombolják a gátat, a túlfolyó betongyűrűje szétrohadva, mellette két teherautónyi kidöntött építési törmelék, a kifolyó alatti egykori malomnak pedig már az alapjait is széthordta a szél meg az emberi szorgalom.

Az itteni emberek – akárcsak az egész régió – munkaképes rétege Magyarországon dolgozik. Csak a sánták és a vakok dekkolnak itthon, meg az egykori állatgondozók, a piramis legalján az idült alkoholisták. Esztergom, Dorog, Dél-Komárom adja a kenyeret ma már Dél-Szlovákia hatalmas szeletének, igazolva némiképp a víziót, hogy a felvidéki magyarság felemelkedésének a gazdaságilag erős Magyarország az egyik záloga. Bár az alagút végén gőzerővel folyik a befalazás: a „dübörgő” magyar gazdaság nyújtotta megélhetés egyre vékonyodik, az ott keresett forint napról napra kevesebbet ér. Az ember szorongva figyeli, mi lesz a nóta vége, ha a távol-keleti befektetőknek elborul az agyuk, szedik a sátorfájukat, és elhúznak, mondjuk a Havas-alföldre vagy Bulgáriába? A sok tízezer szlovákiai magyar ember meg itt marad a senki földjén, nézve a szépséges Mária Valériát, a túloldali bazilika sziluettjét, a leépült cukorgyárak, a konkurencia által lebotozott papírgyár, a bezárt konzervgyárak, malmok romjai fölött, a szétdúlt fóliasátrak meredező vázait tapogatva, kizárva a multik templomából, ahol negyven, ötven koronáért árulják a dél-amerikai almát, a brazil dinnyét, az egyiptomi krumplit. A nádcukrot. Sebaj, lesz majd ólommérgezést termő akkumulátorgyár, egy-két barnaszéntüzelésű hőerőmű, s ki tudja, mi minden. Fantázia és csúszópénz kérdése, mi lészen szem s szájnak ingere.

Azt is mondja a polgármester, indulatát alig palástolva, hogy hiába készek a tervek, szennyvíztisztítóra reményük sincs. Majd úgy öt-tíz év múlva. Talán. Merthogy megváltoztak a pályázati feltételek. Épp most közölte velük a nyugat-szlovákiai vízügy, hogy sok jóra ne számítsanak. Nyugtatom: a Kárpát-medence legnagyobb kincse, a Csallóköz alatti vízkészlet sem izgat senkit. Csak úgy a margóra: miközben a Greenpeace fényesíti a seprőket, és nagytakarításra készül, az Unió megnyitotta Pandora szelencéjét: jó biznisz lesz a szemét tájainkon.

Hazafelé a kocsiban hallgatjuk a híreket. Alsószemeréd után Feleden is tarolt a sertéspestis. Sirassuk a dánok disznait? Van közünk hozzá? A skandináv jóléti modell mintaállamát öt és félmilliónyian lakják, s ha itt minden sertésük kipusztul, marad nekik akkor is két darab per koponya, otthon. Egyébként is, Dánia a legboldogabb ország a világon, mondja egy tavalyi felmérés. Az északi hűvös mosolyba belefér néhány ezer döglött sertés. A csallóközi magyar gazda is vígan pipázna az ámbituson laptopja billentyűzetét kocogtatva, ha halastavai volnának a fjordok körül.

Este, immár otthon élvezve a „legbulvártalanabb” híradó híreit, ér a döbbenet: Magyarországon januártól már a fóliasátor is ingatlannak számít, és építési engedély kell hozzá. (Egy engedély kábé kétszázezer forint.) Miközben az ország zöldségének 25-30 százaléka ilyenekben terem. Nincs kedvem belegondolni, mire megy ki, és kinek az érdekeit szolgálja ez az újabb esztelenség, csak remélhetem, nálunk nem harapnak rá, mint követendő példára. Igaz, itt már nincs mit megadóztatni.