Finom modor és szakmai alázat

Wiedermann Lajos nemzedékek borbélyaSomogyi Tibor felvételeTizenhat évesen nem sokat gondolkodott azon, lesz-e jövője a szakmának, de tetszett neki, hogy Sátor Imre dióspatonyi borbélymester, aki a helyi focicsapat erőssége volt, befogadta inasnak. Tanult Komáromban és Pozsonyban, majd miután mestere a fővárosba költözött, 1958-ig bérelte a jó hírű borbélyműhelyt. Nem adta fel szakmáját akkor sem, amikor a borbélyokat is „államosították”. – Kilencvenegyben kértem nyugdíjaztatásomat, megszűnt ugyanis a kisüzem, ahol évtizedekig dolgoztam. De azonnal kiváltottam a szükséges engedélyeket és nyomban munkába álltam, immár a saját, illetve a községtől bérelt műhelyben. Mert hát nem volt kedvem letenni az ollót – vallotta kedvesen a ma 73 éves Wiedermann Lajos dióspatonyi borbélymester. Aki már a negyedik, esetenként az ötödik nemzedékhez tartozó fiúk, férfiak haját vágja. „Nem könnyű szakma ez, megterheli a lábakat, a gerincet, mégsem cserélnék senkivel. Habár nagyon sokat kell dolgoznom ahhoz, hogy egyáltalán dolgozhassam” – mondja meggyőződéssel, s amikor fotós kollégám rákérdez, ezt hogyan gondolja, őszintén válaszol. – Nem olcsó mulatság a műhely fenntartása, egyre drágul a víz, a villany, a tisztító- és hajápoló szerek sem olcsók, és akkor még nem beszéltem a nélkülözhetetlen kellékekről, a minőségi drága ollókról, borotvákról. Nem nagyon tudom befolyásolni, hányan térnek be nyiratkozni, esetleg borotválás miatt, bár most szerencsére a gondozott haj a menő. Bizony, nehezen éltem túl azt az időszakot, amikor a hosszú haj volt a divat. Mivel a dióspatonyi fiúk sem akartak mások lenni, alig volt kuncsaftom. Az idősebbek ugyan rendbe hozatták a frizurájukat, de ritkábban. Mert nekem olcsóbban kell dolgoznom, mint a városi borbélyoknak, alig volt bevételem – magyarázza, majd hozzáfűzi: „Én akkor vagyok boldog, amikor a hátam mögött legalább négy-öt vendég várakozik. Beszélgetünk is persze, mindent emlegetünk, a múltat, a jelent, szóba kerül a politika, a lányok, az időjárás, vagy akár a legfrissebb falusi pletyka. Mert igaz, ami igaz, nem csupán a hölgyek szeretnek információkat cserélni.” Lajos bácsi meséli, vágott már hajat 9 hónapos csecsemőnek is, bár a legkisebbek első frizuráját leginkább a mamák készítik. – A két év körüli legénykékkel először beszélgetek egy kicsit, barátkozom velük, megmutatom az ollót, csak aztán kezdem el vágni a hajukat. Amikor nagyobbak, azt mesélem, hogy már nagyapjuk is ebben a székben ült. És hogy valaha szombatonként szinte kizárólag borotválkozni jártak hozzám a férfiak. Mert csak a hagyományos borotvával történő szőrtelenítés az igazi – avat be a szakmai titkokba. Kezében csattog az olló, a székben ülő fiatalembert rövid időn belül megszabadítja sörényétől. A frizurát egy kis géllel formázza megfelelőre, söprűvel letisztítja a ruhára ragadt hajszálakat, majd mosolyogva veszi át a pénzt. Mialatt összesöpri a földre hullt hajat, az árcédulát nézem: hajvágás 35 korona, borotválás 30 korona. – Nem meggazdagodás céljából dolgozom. A divatos és drágább frizurakészítést a városi kollégákra hagyom. Nem mintha nem lennék képes a hajfestésre, csak erre itt nincs nagyon igény. Bármerre megyek, én nem a hölgyeket nézem, hanem az urakat. A frizurájukat. A keresetemmel a nyugdíjamat pótlom, kettőnkké ugyanis csak 7200 korona. Valaha a nulláról indultam, van egy szerény házunk, tisztességgel felneveltük két gyermekünket. Nem tűztem magam elé nagy célokat, csupán kisebbeket, de azokat elértem. Elégedett vagyok, minden reggel örömmel fogadom az első vendéget. Amíg erőm engedi – közli, majd a fejemet mustrálja. – Az ilyen fiús frizura elkészítésére én is vállalkoznék – kacsint rám kedvesen.