Figyelem, figyelem, a vágány mellett már nem kell vigyázni

„Személyvonat érkezik a második vágányra, Zólyom állomásról, a vonat nem megy tovább, kérjük az utasokat hagyják el a szerelvényt!” – visszhangozza a füleki állomáson a hangosbemondó pénteken, 2003 január 31-én délelőtt tíz után. És ez a vonat tényleg nem megy tovább, sőt ha a közlekedési miniszterrel nem sikerül meggyezniük a vasutasoknak, akkor már soha többet nem megy. Az állomás épülete pár percre megbolydul, majd száz utas halad át az állomás épületén, meg-megáll némelyikük a hirdetmények előtt és böngészi a feliratokat. Mi lesz péntek éjjel? Kezdődik, nem kezdődik az újabb, ezúttal már meghatározatlan időre szóló munkabeszüntetés? Mit tudnak elérni a vasutasok? Mi lesz ennek a csatának a vége? Mi várható tovább? Hogyan jutnak el ezek után az emberek munkába, a gyerekek iskolába és haza? Mi lesz azzal a több tucatnyi munkanélkülivé váló vasutassal, akik ezen az állomáson dolgoztak eddig? Miből fognak megélni ők és azok, akik a vasúti járatok megszűnése és ritkítása miatt elveszíthetik a munkahelyüket? Kinek jó ez, és ki az, aki egyik percről a másikra megszüntet vasúti személyszállítást, anélkül, hogy bármi is pótolná, vagy helyettesítené azt? Honnan veszi a szakmai bátorságot, a felhatalmazást, hogy az emberek megkérdezése nélkül döntsön azok sorsáról? Ilyen és még hasonló kérdések forognak vasutasok és utasok, az amúgy is szegény Nógrád és Gömör lakóinak fejében. Megnyugvással veszik tudomásul azt a tényt, hogy maga Fülek városa és a környék további tizennégy községe nyilatkozatban ítéli el a vasúti személyszállítás megszüntetését és a fővonalak járatainak ritkítását. Mit mond tizenkét órával az újabb sztrájk megkezdése előtt az egyik szakszervezeti vezető: „Ha már egyszer elindult a vonat, akkor menjen. ĺgy szokták mondani a vasutasok. Ez most a munkabeszüntetéskor is így lesz, ha már beindult, akkor menjen. Pedig igazán nekünk fáj a legjobban. Mert én még nem láttam olyan vasutast, aki annak örül, ha állnak a vonatok. Mindenki inkább dolgozna, de ugyanúgy mindenki tudatosítja, ha most nem lépünk fel egységesen, ezek után bárki bármit tehet ebben az országban anélkül, hogy előtte megkonzultálta volna az érintettekkel. Biztat minket az is, hogy az utazók átérzik, most róluk is szó van. Nem lázadoznak, biztatnak minket, szolidaritásukról biztosítanak. Ez a régió olyan lesz a vasút nélkül, mintha az ütőerét vágták volna el. Haldokolni kezd, csendben kiszenved. Most mit mondjunk a fiataloknak? Maradjatok itthon, építsetek itt fészket, jó itt lakni? Vagy azt, hogy menjetek, talán máshol jobb, mert itt már a vonat sem fog járni? Mi lesz itt a környéken, ha még több munkáját elvesztett, életének értelmétől megfosztott ember fog lézengeni az utcán, meg a munkahivatal előtt? Ezt nem lehet annyiban hagyni. Ahogy napok óta jönnek a kollégák és mondják, igenis kitartanak, igenis sztrájkolni akarnak, ha nem lesz megegyezés. Ez kicsit megnyugtat. Nem kell butának nézni az egyszerű munkást! Azzal érvelnek, hogy nekünk magas az átlagfizetésünk. Persze, hogyne lenne magas, ha a megháromszorozódott vezetésnél munkaviszonyban lévők havi közel százezer koronás fizetését is beleszámolják. Az emberek meg néha hónapokkal előre tervezik, mikor és hogyan lehet majd kivenni a szabadságukat, mert a vasútnak működni kell, nem lehet fejetlenül beosztani a szolgálatokat. Az éves túlórakeretet itt mindenki kimeríti, de még úgysem jön ki a szlovákiai átlagkereset sem. Talán azt a 15 koronát sajnálja valaki tőlünk, amit óránként éjszakai pótlékként kapunk? Vagy a veszélyességi pótlékot azoktól, akik a tolató gépek között szinte akrobatikus mozgással végzik a munkájukat? Mi, egyszerű vasutasok nem értjük ezt. Mi csak azt érezzük, valakik szándékosan tették mellékvágányra az egész vasút ügyét, rosszkor és kellő hozzáértés nélkül fogtak hozzá a reformhoz. Nincs világvége hangulatunk, de az emberek keserűek, szomorúak és a végtelenségig csalódottak. De éppen ezért kemények és fegyelmezettek is. Most pedig engedelmével megyek, mert várnak a mozdonyvezetők, velük kell megbeszélnem még néhány részletet; hogyan és miként fog végbemenni a sztrájk, ha sor kerül rá. Mert mi az utolsó percig bizakodunk és hisszük, hogy megváltoztatják ezt a rossz döntést.”