Félreértés ne essék!

Mostanság mindenfelé azt hallani, milyen nagy segítséget jelent a szlovákiai magyar alap- és középiskoláknak a Pázmány Péter Alapítvány által nyújtottapénzbeli támogatás. A közmondásosan szegény oktatási intézmények az elmúlt hetekben könyveket, segédeszközöket, műszaki berendezéseket és sok egyéb olyan dolgot vásárolhattak az alapítvány pénzén, amelyekre tagadhatatlanul szükségük volt. Félreértés ne essék, nem szeretném kétségbe vonni a segítők jó szándékát! Sőt, még az oktatási intézményekbe juttatott támogatásokat sem irigylem senkitől. Még akkor sem, ha ezáltal az iskoláinkban lassan az egy főre jutó digitális fényképezőgépek száma messze meghaladja a honi szerkesztőségi arányokat. Annak, hogy tollat ragadtam, egészen más okai vannak. Nemrégiben az egyik felháborodott magyar szülő tette fel nekem a kérdést, ugyan miféle dolog az, hogy a magyar pénzen olyan diákokat is támogatnak, akik más nemzetiségűek? Mondanom se kell, a szülő közös, szlovák–magyar igazgatású iskolába járatta csemetéjét. A jelenség mellett talán szó nélkül mentem volna el, ha nem sokkal az eset után nem hallottam volna az egyik oktatási intézményben kiadott „pályázati pénzfelhasználási útmutatóról.” Eszerint, az alapítványi pénzből a kedvezményezettek semmi olyasmit nem vásárolhatnak, amit az iskola szlovák tagozatának diákjai is használhatnak! Na, erre már elborult az agyam! Mert ugyan nem akarom én azt kétségbe vonni, hogy a szlovák gyerekekről a szlovák államnak kell gondoskodnia, csak az irigységet tartom bűnnek. Az olyan embereket pedig, akik képesek lennének elküldeni az iskolai számítógép elől a gyerekeket nemzeti hovatartozásuk miatt, nacionalistának tartom. Ha velünk, magyarokkal esne meg ilyesmi, biztosan nevén tudnánk nevezni a jelenséget. Csak hát ha a magyarok tesznek ilyet, akkor azt mi nemzeti öntudatnak szoktuk hívni. Félreértés ne essék, én is úgy gondolom, bizony jól jön minden anyaországi segítség ebben a szegény kis Szlovákiában a magyarnak. De ugye azt egyikünk sem hiszi, hogy valaki attól lesz jó magyar, hasznos tagja a nemzetnek, hogy 10, 20 vagy akár 100 ezer forintos támogatásban részesül? Lehet, hogy rosszul tudom, de Dobó István se osztogatott szeretetcsomagokat a várvédőknek, hogy azok cserébe hősiesebben védjék Eger várát a töröktől. Meg amennyire fel tudom idézni az iskolában tanultakat, a szigetvári kirohanás előtt Zrínyi Miklós se az alapján válogatta össze a csapatát, hogy akinek van magyar igazolványa az jöhet, akinek meg nincs, az maradjon otthon. Arról tud valaki, hogy az aradi tizenhárom családjának ugyan miféle utazási kedvezményeket biztosított a nemzet az őket ért veszteségért? Ezek a neves és névtelen hősök tették, amit a lelkiismeretük, a hitük és a hazaszeretetük diktált. Nem vártak se jutalmat, se megbecsülést. Újabban egy fura kérdés motoszkál bennem. Ha ne adj isten, valamikor újra ki kell majd állnunk nekünk, felvidéki magyaroknak a gátra, ha megint nemcsak előnyökkel, de áldozatokkal is járni fog a magyarságunk vállalása, vajon nem azok fognak-e minket először cserben hagyni, akik csak az utazási kedvezményért, a tanszercsomagért meg az ingyen színes ceruzáért álltak közénk? Nem akarok én a kákán is csomót keresni, de ugye abban mindenki egyetért velem, hogy nekünk, kisebbségi magyaroknak időnként üdvös volna példát mutatni a szlovákságnak abból a toleranciából és nagylelkűségből, amit mi várunk el a többségi nemzet fiaitól. Mondom, semmi bajom Pázmány Péterrel. Épp a minap, az egyik etnikumhoz tartozó anyuka szájából hallottam az óhajt, hogy: „Isten tartsa meg nekünk sokáig, jó egészségben ezt a Pázmány Péter urat, mert csak ő törődik velünk!” Félreértés ne essék! Én is ezt kívánom!