Félnek-e a szlovákok Rajkán? Munkatársunk helyszíni riportja

Valahogy így vagyunk ezzel a kölcsönös viszonnyal mindannyian, a Kárpát-medencében megrekedt magyarok és szlovákok egyaránt. Arra, hogy egész pontosan miért is haragszunk egymásra, már senki sem emlékszik, bár a honfoglalás kori történelem homályában kutakodók olykor egész értelmes magyarázatokkal állnak elő. Például azzal, hogy a kies Kárpátok tövébe nyereg alatt puhított lovon érkező eleink lerombolták a szlávok virágzó birodalmát, mely a hegységtől egészen Pécsig (történelmi nevén: Päťkostolie) terjedt. Mondjuk ezt a tételt lényegesen több elfogadható bizonyítékkal lehet alátámasztani, mint a dunaszerdahelyi rendőrattak jogosultságát – például Győrffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza című örökbecsű művével –, s ettől fogva már tényleg csak elhatározás kérdése, ki milyen népcsoport leszármazottjának vallja magát.

Amikor közel egy évvel ezelőtt Dušan Kováč történésszel, a Szlovák Tudományos Akadémia alelnökével a beneši dekrétumok kapcsán arról beszélgettem, miként ítéli meg a nemzetközi történésztársadalom a magyar–szlovák viszonyt és úgynevezett közös, rendezetlen dolgainkat, azt válaszolta: a szakma számára ez nem téma, mivel a történetkutatásban nem jelenik meg ez az ellentét. „1990 óta számos nemzetközi konferencián vettem részt – idézem fel szavait –, ám ez a probléma sehol sem csapódott le úgy, mint mondjuk némely balkáni állam, vagy Bulgária, Macedónia és Görögország viszonya. Sőt arra sem emlékszem, hogy a szlovák–magyar viszony történészek között vita tárgyát képezte volna. A gond inkább azzal van, hogy a történészek által feldolgozott szakirodalmat csak egy nagyon szűk réteg olvassa mindkét oldalon.”

Kár – mert ha mást nem, legalább elgondolkodnánk fölötte.

Végtelen történet

Ha már a történelemnél tartunk, érdemes végigtekintenünk a rendszerváltás óta eltelt közel két évtized történésein, hogy belássuk: a konfliktus azzal kezdődött, hogy a másik fél visszaadta a pofont.

1991-et írtunk, amikor Vladimír Mečiar nyilvánosan bevallotta: azért ellenezte a Matica slovenská nyelvtörvényjavaslatát, mert kilenc hónappal korábban a titkosszolgálat tudatta vele, hogy Magyarország hadtestösszevonásokat tart a magyar–szlovák határszélen. Természetesen ezt később nem tudta bizonyítani.

Egy évre rá, amikor a szlovákok életre keltették a bősi víziszörnyet, Antall József és kormánya visszautasította Rudolf Chmel akkori nagykövet meghívását az ez alkalomból szervezett zsúrra. Ehelyett európai politikusokkal vonult ki Dunakilitibe a határt ért sérelmet bemutatandó, majd valamennyi magyar miniszterelnökének nevezte magát, ami természetesen újabb szálka volt Pozsony szemében.

1993-ig Prága gyakorta volt villámhárító a magyar–szlovák konfliktus során, ám Szlovákia önállósulását követően kilépett ebből a szerepkörből. Két év múltán Horn Gyula és Vladimír Mečiar már szerződést írt alá a jószomszédi viszonyról, aminek a ratifikációja mindkét ország parlamentje részéről jó ideig váratott magára. Közben mozgásba lendült a Slota-gépezet; előbb az alternatív oktatás, majd az egynyelvű bizonyítvány bevezetésével, végül pedig az engedelmességet megtagadó magyar tannyelvű intézmények megszüntetésével riogatták a lakosságot.

1997 szeptemberében Győrben Horn és Mečiar a szlovák–magyar egyezmény gyakorlati megvalósításáról próbált egyeztetni. Utóbbi azt követelte: Magyarország változtassa meg álláspontját a határon túli magyarokkal szemben, s az anyaország „fogadja be mindazokat a magyar nemzetiségű lakosokat, akik nem óhajtanak és nem tudnak Szlovákia területén élni”.

1998 – az MKP kormányban történt szerepvállalását követően úgy tűnt, a kedélyek tartósan csillapodnak. Ám amikor a magyar országgyűlés törvényt akart elfogadni a határon túli magyarokról, Szlovákia diplomáciai úton tiltakozott. Budapesten, a szlovák nagykövetség előtt a „hatvannégy vármegyések”, valamint kétezer szimpatizánsuk a lengyel–magyar határ visszaállításáért tüntetett.

A további felsorolástól eltekintek, mert talán ennyiből is kitűnik, hogy végtelen történettel állunk szemben.
(Lőrincz Adrinán)
Munkatársunk teljes helyszíni riportja mai nyomtatott kiadásunkban olvasható.