Félmegoldás, hogy félúton találkoznak

A dobfeneki Lázár családA szerző felvételeA Vajdaságban 1990 tavaszán a körülmények még nem tűntek túl drámainak. Az emberek hét közben dolgoztak, a fiatalok pedig a hétvégeken a diszkókban és a bálokban szórakoztak. Nem vették tragikusan a gazdasági helyzet romlását sem. Vasárnaponként, amikor délután leültek sörözni, még a „sorsoláson“ is jót nevettek – előre eldöntötték, ki fizeti az első kört és ki az utolsót. Mert aki mondjuk az ötödik kört kérte, már néhány dinárral többet fizetet ugyanannyi italért, mint az első – úgy zuhant a pénz értéke.

Torontál vármegye olyan vidék, ahol a szerbek a legtöbb településen kisebbségben élnek. Van, ahol a szlovákok vagy a románok vannak többségben, a 9 ezer lelket számláló Torontálvásárhelyen a magyarok. Nem okozott gondot, ki milyen nemzetiségű, a fiatalok általában megtanulták a velük együtt élő kisebbségek nyelvét. Mint például Lázár Sándor, aki Torontálvásárhelyen lakott, ott tanult szakmát, ott kezdett dolgozni és ott sajátította el az asztalos meseterség minden fortélyát. Tizenegy évet húzott le becsületesen a helyi bútorgyárban, azt mondja, munkájáért mindig tisztességesen megfizették. Anyagi gondjai nem voltak, megengedhetett magának egy-egy hétvégi kiruccanást, egy-két napos pihenést az Adriai-tenger partján.

„Azon a szombat estén a helyi kultúrházban szórakoztam, ahol éppen egy füleki cigányzenekar játszott“ – idézi fel Sándor a tizenkét évvel ezelőtti emlékeket. „Nem tudom, hogy kerültek oda, de tetszett a zenéjük. Megismerkedtünk, beszégettünk. Hajnal felé a zenekar tagjai meghívtak egy hétvégére a Felvidékre. A látogatást nem halasztgattam sokáig, néhány hét múlva útra keltem – a gyorsvonatom késő délelőtt futott be a füleki vasútállomásra. A zenekar már összepakolt, mint minden szombaton, akkor is játszani mentek. Beültem hozzájuk az autóba, Péterfalán álltunk meg, ahol egy lakodalomban muzsikáltak. Kora este már tetőfokára hágott a hangulat. A színpadról, ahol a zenekar játszott, kinéztem magamnak egy fiatal nőt, aki két kislánnyal ült az egyik asztalnál. Felkértem táncolni. Beszélgettünk: elmondta, hogy a szomszéd faluban, Dobfeneken lakik, korán megözvegyült, és egyedül neveli lányait.“

A lakodalom hajnalban ért véget, a zenekar összepakolt és hazaindult. Sándor is ott kuporgott velük végig a kocsiban, pedig legszívesebben kiszállt volna a szomszéd településen. De nem tehette, mert hétfőn délután munkába kellett állnia.

Otthon a napok a megszokottnál lassabban teltek, a fiatalember pedig tervezgetett. Szabadságot vett ki, a hét végén ismét vonatra ült, de ezúttal sem a tenger felé vette az irányt.

Kezdetben havonta, később hetente „ingázott“ Torontálvásárhelyről Dobfenekre, csak láthassa választottját. 1991. szeptember 12-én aztán végleg nála maradt. 1992 februárjában pedig megtartották az esküvőt.

Sándor édesanyja levélben számolt be mindarról, ami a faluban és az országban történt, fia pedig éjszakánként a szerb rádió híreit hallgatta. A házaspár eredetileg azt tervezte, hogy bár feszült a helyzet a Vajdaságban, Torontálvásárhelyen fognak élni. Később mégis másként döntöttek, belátták, hogy Szlovákia biztonságosabb, jobbak voltak a család megélhetési feltételei is. A gyerekek árvasági segélyt kaptak, és az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a lányok nehezen illeszkedtek volna be az alapiskolába, hiszen nem tudtak szerbül. Sándort pedig vigasztalta az a tudat, hogy édesanyja nem maradt egyedül, támaszként ott volt mellette a húga. Az idős asszony pedig akkor nyugodott meg igazán, amikor lányával meglátogatta a Szlovákiában élő fiát.

Sándor egy évig nem talált magának munkát, felesége keresetéből éltek, aki állatgondozó volt a helyi szövetkezetben. Végül 1993-ban a füleki bútorgyárban alkalmazták. Hat évet töltött a famegmunkáló gépek között; ez idő alatt Sándor családjával együtt többször járt Torontálvásárhelyen.

Két évvel ezelőtt megváltozott a helyzet. Sándor elvesztette állását: most ideje lenne bőven, de pénze nincs az utazásra. Tíz éve annak, hogy megnősült, a házasságból két gyermek született. Ők még nem ismerik a vajdasági nagymamát. A várva várt találkozót a nyárra tervezik, de van egy kis bökkenő.

„Tavaly ősszel 350 márkáért kaptam új útlevelet, ezer koronáért vízumot, úti okmányaim rendben vannak“ – folytatja a fiatalember. „Sokat köszönhetek a község polgármesterének, aki segített, és saját kocsiján szállított el a hozzánk mintegy 300 kilométerre fekvő szlovák fővárosba. A feleségemnek és a gyerekeknek azonban nincs vízumuk, a pozsonyi úttal járó kiadásokkal együtt – gondolom – az legalább ötezerbe kerülne. Ennyi pénzt sajnos most nem fordíthatunk erre a célra, mert kevés a segély, a pénz élelmiszerre és ruhára kell. Édesanyám minden levelében azt írja, nagyon szeretné már látni az unokákat, tehát az utat nem halogatjuk tovább. Részben azért sem, mert hetvenéves és ilyen korban bármikor bármi megtörténhet. Most egy pótmegoldáson gondolkodunk. Igaz, csupán néhány óráig láthatnánk egymást.“

Ha nyárra nem jön össze a pénz, akkor nem utaznak Jugoszláviába, hanem édesanyjával Szegeden találkoznak. ĺgy a családnak nem kell kiváltani a vízumot, és megtakarítják a pozsonyi útiköltséget is. Csak az a kérdés, ki kíséri el a hetvenéves aszszonyt Szegedre? Lánya ugyanis már három éve Ausztriában él.