Fegyverrel fenntartott béke

Ellenőrzés a Pristinából Kosovska Mitrovicába vezető úton. Az amerikai KFOR-katonáknak még arra is van idejük, hogy lepedőnyi csillagos-sávos lobogókat húzzanak fel az ideiglenes check-pointokon. Reuters-felvételA határ közelében már egy lélek sem jár, mozgolódást csak a földbe ásott, álcahálóval fedett katonai állásokon látni, a benne ülők a határt kémlelik. Szerb részen gond nélkül átjutunk, aznap mi vagyunk az elsők, pedig már reggel nyolc is elmúlt. A koszovói oldalon nagyobb a mozgolódás, de csak határőrt és KFOR-katonát látni, átlépőt egyet sem.

A helyi rendőr meglepően jó angolsággal arról kérdez, odaát láttunk-e demonstrációt, milyen a hangulat. És persze arra is kíváncsi, idefelé előztünk-e meg katonai konvojokat. Átvizsgálják a csomagjainkat, de nincs fegyverünk, így már csak a harmincegy dolláros speciális biztosítás kifizetése van hátra és indulhatunk. A ügyintéző mosolyog kérdésünkön, hogy fizetnek-e akkor, ha esetleg tüntetők gyújtják fel az autót. „Háborús eseményekre nem vonatkozik a garancia” – mondja.

Koszovóban meglepő csend van, autót-embert alig látni az utakon. A főváros, Pristina felé szaporodnak a frissen festett UCK-feliratok. Katonai konvojjal nem találkozunk. A városban Bexet Bllaca vár, az albán férfi jól menő autószervizt működtet. Budapesten élt a kilencvenes évek végén, de nem szándékozik visszamenni, mert szerinte háború most nem várható. A műhelyben összerugdosott autót mutat, egy külföldi diplomata hozta be, aki rosszkor volt rossz helyen a szerb oldalon. A beszélgetésünkbe a barátai is bekapcsolódnak, így egyre világosabb képet kapunk egy sok éves patthelyzetről. Kiderül, hogy az albánok a tartományt felügyelő nemzetközi szervezetet, az ENSZ által létrehozott UNMIK-ot tartják a bajok okozójának.

– Öt éve itt vannak, de nem történt semmi előrelépés – mesélik, és megmutatják útleveleiket. – Nem furcsa, kérdezi egyikük, hogy a nemzetközi szervezet által kiadott okmányaink egyetlen országba sem érvényesek? Mindenhova vízumot kell kérnünk. Miért adták, ha nem érünk vele semmit? A legújabb konfliktus kirobbanásának okait firtatjuk. Azt mondják, a mitrovicai szerbek harci kutyákat uszítottak a folyó partján játszó albán gyerekekre. A fiatalok csak a jeges folyóba menekülhettek az ebek elől – a holttestek előkerülése után kezdődött minden. Az UNMIK vezetője nem ismerte be, hogy szerbeké voltak a kutyák, mondják Bllaca barátai, majd egy pár hónappal ezelőtti gyilkosságról kezdenek mesélni, amikor rögtön megnevezték a feltételezett albán tetteseket. Később kiderült, hogy mégis szerb fiú végzett féltékenységből húszéves társával és barátnőjével. Panaszáradatot zúdítanak ránk. Hibáztatják a KFOR-t, mert – mint mondják – elszigetelt szerb családok érdekében lezár utakat, ellehetetlenítve ezzel az albán falvak közlekedését. A térségnek szánt pénzek hetven százalékát az UNMIK fenntartására fordítják, így – állítják – a vaskos fizetésű külföldi hivatalnokoknak nem érdekük a válság mielőbbi rendezése. A tartomány lebeg a semmiben: Szerbiához már nem tartozik, de a függetlenségét sem merik kimondani. A nemzetköziek ellenőrzik a tartomány költségvetését, korlátozzák a külföldi cégek betelepedését – vélik beszélgetőpartnereink. Azt is elmondják, hogy a szerb templomok felgyújtására csak azután került sor, miután az emberek értesültek a belgrádi és nisi dzsámik leégetéséről.

Bár a városban elterjedtek olyan hírek, melyek szerint a Pristina–Kosovska Mitrovica útvonalon orvlövészek céloznak az autósokra, nem vállaljuk a Szerbia érintésével járó kerülőt. Ezen a 40 kilométeres szakaszon már nagyon erős a katonai jelenlét, cseh, lengyel és francia KFOR-katonák ellenőrzik a forgalmat. Egy magányos ház előtt páncélozott jármű posztol, benne féltucatnyi katonával. A cseh őrszem nem hajlandó megmondani, kit vagy mit őriznek, de kis türelemmel minden bizonnyal szemtanúi lehetnénk, amint két géppisztolyos katona egy idős nénit kísér a közértbe. Errefele ilyen idők járnak – a nemzetközi erők presztízskérdést csináltak abból, hogy többnemzetiségűek maradjanak a falvak akkor is, amikor erre már nem volt csöppnyi reális esély sem.

Az út mentén elképesztő mennyiségű autószalont és -mosót látni. A legújabb luxusgépkocsikat is felvonultató falusi boltokban egy alváz- és motorszám-ellenőrzés minden bizonnyal jelentősen javítaná Nyugat-Európa autólopási statisztikáit. A tartománynak különben nincs saját pénze, mindenki euróban számol, bajba is kerülünk a dollárjainkkal.

Kosovska Mitrovicában a várost kettészelő folyó hídja előtt francia ENSZ-katonák páncélozott járműveiből emelt barikád fogad bennünket; a levegőben katonai helikopterek köröznek. Az albán részen működő ENSZ-adminisztrációt már evakuálták, korábban gumilövedéket és egyéb eszközöket is bevetettek, hogy szétoszlassák a tömeget, amely a hídon akart átkelni. A híd körüli utcákban mi is sírunk, mint a záporeső, ugyanis az előző nap bevetett könnygáz megszorult a tömbházak között. Az utcán bőven találni nagy kaliberű fegyverből származó hüvelyt, jelezve az 1999 utáni véres zavargások nyomait. A házak között látszólag céltalanul ődöng a tömeg, de bizonyosan nem csak korzózni jöttek: időnként civil ruhás, ám igen erős testalkatú emberek jönnek oda hozzánk és kérik el a sajtóigazolványunkat. Ilyenkor kicsit örülünk annak, hogy nincs szerb hangzású nevünk és igyekszünk minél hamarabb visszakérni az igazolványt.

A barikád melletti tömbház tetejéről is megpróbál fényképezni a fotós kolléga, de két másodperc alatt felfedezik a katonák és határozottan leparancsolják. Nem kivételeznek az újságírókkal sem – senki sem mehet a hídnak még a közelébe sem. A másik oldalon is hasonló a helyzet, tudom meg sms-ben az ott ragadt kollégától: átjönni csak akkor lehet, ha az ember egy másik határátkelőhelyen lép be a tartományba. Hermetikusan elzárják az albánokat a szerbektől – egy ideig ez a megoldás a konfliktus enyhülésére.

Téblábolunk a barikád körül, mikor szirénazúgásra és tapsra leszünk figyelmesek. A kormányfő, Bajram Rexhepi jött meglátogatni a kórházban fekvő sebesülteket. Az épület előtt az albán televíziónak nyilatkozó helyi fiatalember pedig arról beszél nagy garral, hogy azonnal újra kell alakítani az UCK-t, vagyis a Koszovói Felszabadítási Szervezetet.

A városban olykor lövéseket hallani, de nem tudni, ki és honnan adja le ezeket. Az egyik dombon fiatal gyerekek kosárlabdáznak egy magasfeszültségű oszlopra szerelt palánk alatt, alattuk megcsillan a várost végezetesen kettéosztó folyó. Egyszerre giccses és fájdalmasan valós a kép.

Visszaindulunk a fővárosban, de a negyven kilométeres út kétszer annyi ideig tart, mint idefelé. Több helyütt is szögesdrótból és páncélozott járművekből álló kordonokat emeltek, az amerikai KFOR-katonáknak még arra is volt idejük, hogy lepedőnyi csillagos-sávos lobogókat húzzanak fel az ideiglenes check-pointok mellé. A katonák az autóbuszok utasait is egyenként ellenőrzik, ezért hatalmas a torlódás, de az emberek nem zúgolódónak, most az erő nem az ő oldalukon van.

A városban elbeszélgetünk egy budapesti lánnyal, aki egy koszovói albánhoz ment férjhez. „A nevem nem lényeges” – mondja. „Idén otthon, Budapesten is beírattam iskolába a gyerekem, mert soha nem lehet tudni... Ott is biztosítani akartam a tanulási lehetőséget. Az albán családok tényleg nem bíznak semmit a véletlenre.

Az élet különben sokat változott az utóbbi években. Igaz, hogy még mindig nagyon kevés a munkahely, de a boltokban már mindent kapni. Lassan a régi szabályok is működni kezdenek: a háború után gombamód szaporodó bódékat és illegálisan felhúzott építményeket bontani kezdik, a város kezdi visszanyerni régi arcát. A tömegben egyre több az ismerős, mondják azok, akik mindvégig itthon maradtak. Sokan visszatértek a koszóvói menekültek közül, lakásaikban azonban már mások élnek, ez újabb konfliktusokhoz vezethet.

Koszovó, 2004 március

A szerző a Magyar Nemzet munkatársa