„Én senkinek nem kellettem, csak neked!”

Nagyon ódzkodott riportalanyunk ettől a beszélgetéstől, hiszen semmi olyan különöset nem tett, amit minden érző ember ne tett volna a helyében – hangoztatta egyfolytában. Mivel pontosan ez az, amiben nem vagyok olyan biztos, megígértem, nem fogjuk felfedni sem az ő, sem a többi szereplő kilétét, csupán a történetre és a tényekre szorítkozunk. Ám azok nem mindennapi példamutatásról tanúskodnak. De ítélje meg az olvasó.

Amikor megkérdeztem, mi volt az, ami első pillantásra megragadta ebben a fiúban, annyira, hogy a gyámságot kérje, azt válaszolta: talán a mérhetetlen szomorúság a szemében. A fiúnak, nevezzük Péternek, most már mintegy két éve hivatalos gyámja Andrea, aki párjával, saját fiával és Péterrel él együtt egy takaros községi lakásban. A fiúknak közös szobájuk van, egy iskolába járnak, Péter az idősebb, ő két osztállyal feljebb jár. Közös szenvedélyük a foci, ami főleg Péter mindennapjainak a meghatározója, hiszen él-hal a fociért. Akár mint szurkoló, akár mint játékos.

A foci volt az, ami miatt a dunaszerdahelyi iskolából egy, a városhoz közeli falu iskolájába lépett át Péter, ahol a tehetséges játékost felkarolta a helyi edző. A gond csupán az volt, hogy az edzéseket igen, az iskolát viszont nem annyira sűrűn látogatta. Mint később kiderült, ez nem mindig rajta múlott. Roma származású édesanyjával és féltestvér húgával éltek együtt, édesapja meghalt, amikor Péter 12 éves volt. Édesanyja nem dolgozott, mégsem volt otthon egész napokat, Péternek kellett vigyázni a húgára is.

A szociális segélyt, plusz az egyéb szolgáltatásaiért kapott pénzt vagy eljátszotta, vagy drogra költötte az édesanya, így gyakran előfordult, hogy nem volt pénz még a buszra sem, amivel iskolába ment volna. „Mindezeket Péter maga mesélte el nekem, mert nagyon sokat beszélgettünk. Próbáltam nem erőszakosan terelgetni az iskola és a tanulás felé, aminek eredményeként egyre több időt töltött nálunk, együtt tanultak a fiammal. Édesanyja beleegyezett, hogy nálunk töltse a hétvégéket, majd hét közben is egyre több időt. Ez volt a covidos időszak, amikor távoktatás folyt és amit Péter másképpen nem is tudott volna abszolválni, hiszen sem számítógépe, sem mobiltelefonja nem volt. Majd egy nap beállított azzal, hogy nagy a gond, anyukáját valószínűleg börtönbe zárják, az ő, még annak idején dunaszerdahelyi iskolakerülése miatt. Ekkor kérvényeztem a gyámságot a bíróságon” – folytatja a történetet Andrea. Majd elkezdődött a nem egyszerű ügyintézés. Először nyilvánvaló lett, hogy Péter vér szerinti rokonaira nem számíthat, apai nagyszülei korukra hivatkozva, keresztszülei egyéb elfoglaltságukra hivatkozva nem kívánták magukhoz venni. „Ő, a mai napig mondja, hogy én senkinek nem kellettem, csak neked” – idézi Péter szavait Andrea. Végül megszületett a bírósági döntés, Andrea hivatalosan is a 14 éves Péter gyámja lett.

Az egykori négyes, esetenként még bukásra is álló diákból jeles tanuló lett, sőt nemrég azt mondta Andreának: „soha nem gondoltam volna, hogy szeretni fogok iskolába járni, de te megszerettetted velem.” Teljesen összerázódott kis családdá váltak, minden a helyére került. Mindent megbeszélnek, együtt élik meg az élményeket, vannak fiús programok, amiket a két fiú Andrea párjával abszolvál, de egy valami alól nincs kivétel: Andreának ott kell lenni minden egyes meccsen, akármelyik fiú játszik is. Ebből, főleg Péter, nem hajlandó engedni.

Annyira rendeződött Péter lelkivilága, hogy már ő volt az, aki az újonnan érkezett roma fiút felkarolta az osztályban. Egykori családjával viszont teljesen elvágta a szálakat. Messengeren ugyan értekezik nagyszüleivel, édesanyjával, de beszélgetésre, találkozásra nem hajlandó, a húgával sem.

Andrea most készül záróvizsgáira a Szent Erzsébet Főiskola szociális munka szakán. „Ilyen téren szeretnék többet dolgozni. Nekem ez a lételemem. Segíteni akarás, nem megalázóan, nem lekezelően, hanem egyszerűen, emberien őszintén, a jó cél érdekében. Nagyon sok tervem van és szerencsére sokan vannak körülöttem, akik hasonlóan gondolkodnak” – zárta a beszélgetést, Andreának elnevezett riportalanyunk. Sok sikert kívánunk a vizsgákhoz és köszönjük, hogy megosztottad velünk ezt az emberi történetet.