Embertelen körülmények a volt orosz laktanyában

Péntekenként egy kupacba söprik a szemetet A szerző felvételeAz esti szürkületben a bevásárlószatyrokat cipelő emberek fáradtan kerülgetik őket. Az idős férfi, mielőtt szuszogva beülne a volán mögé, hirtelen mozdulattal kiránt egy kiflit az anyósülésre dobott szatyorból: „Na, itt van, ezt legalább te eszed meg” – motyogja az orra alatt, majd beindítja a motort.

A legényke fintorog egy kicsit, végül a kiflibe harap. Hazafelé veszi útját, az egykori orosz laktanya tiszti szállásainak egyikébe. Szovjet „testvéreink” itt tartózkodása idején az államhivatalnokok luxuslakásaiba orosz katonatiszteket költöztettek családostul. A rendszerváltás után, amikor az utolsó egyenruhás alakulat is elhagyta Érsekújvárt, a megüresedett házakba roma családok költöztek. Talán azért, mert az orosz katonák olyan pusztítást hagytak maguk után a laktanyában és környékén, hogy mások nem szívesen lakták volna a sárga kúriát.

ELZÁRTÁK A VILLANYT ÉS A GÁZT

„Az elmúlt több mint egy évtizedben olyannyira megnőtt az ott élők várossal szembeni tartozása, hogy nemcsak a villanyt és a gázt, hanem a meleg vizet is kikapcsoltuk. Egyetlen lakásban fizetik a lakbért, nekik külön csapjuk van. Higiéniai szempontból azonban jobbnak láttuk, hogyha a házban egy közös hidegvízcsapot hagyunk a lakóknak, nehogy az egész város ki legyen téve a fertőző betegségek terjedésének. Csakhogy az itt élők összetörték a csöveket, azok szétfagytak, aminek eredményeként nagyon nagy mennyiségű víz folyt ki, alááztatva az egész épületet. Kénytelenek voltunk egy időre a főcsapot is elzárni, a helyiek az artézi kútról hordták a vizet” – fogad bennünket Tóth István, a városi lakáskezelő vállalt igazgatója. A korábbi vezetéssel azt tervezték, hogy szükségszállást építenek. „Az építkezési engedélyt a város elintézte, a tervek is készek, de nem volt pénzt a kivitelezésre. Régóta szerettük volna a házat kiüríteni, így felszabadulnának a lakások, rendbe lehetne őket hozatni. Jelenleg a várossal közösen keressük a megoldást.”

VAN TÉTJE A NAGYTAKARĺTÁSNAK

Az épület előtt, a szeméthegy mellett egy férfi áll zsebre tett kézzel. Amikor észreveszi, hogy fotózni akarom, fenyegetően int felém. Pedig nem a koszt, az omladozó erkélyekről lelógó zacskókat és törött ablakokat szigetelő vánkosokat fotózom. „A szemeteseket várom, péntekenként elhordják, amit összesöpörtünk. Mindenki be van osztva az udvarban” – jön át némi tétovázás után az úton, hogy tudassa velem, ma ő az ügyeletes. Közben megérkeznek a káréval a családtagok. A reggelt a zöldségeseknél kezdik, összegyűjtik a kartonokat, hazafelé a száraz kenyereket szedik össze a kukákból. Hosszú botjaikra támaszkodva, szélesen gesztikulálva magyarázzák, mindenről az állam tehet, mert nem ad nekik annyi pénzt, amennyiből megélhetnének.

„Néhány évvel ezelőtt létrehoztuk a városban a romaklubot. Mi nyitottak vagyunk a cigány, a roma, a beás, az oláh, a romungro nemzetségek felé. A sárga ház oláhcigány lakóival is felvettük a kapcsolatot, és igyekszünk segíteni. Sajnos nincs képesítésük, emiatt nem tudnak munkát találni. Véleményem szerint talán ott történt a hiba, hogy felszámolták a múlt rendszerben a városszéli putrikat és megpróbálták őket közösségi életre szoktatni. Mi lett a vége!? A város közepén hoztak létre maguknak egy olyan telepet, amit egész Újvár szégyell” – osztja meg velünk a véleményét Dráfi László zenetanár, akihez a város írástudatlan oláh cigányai szoktak fordulni, hogy segítsen nekik a nyomtatványok kitöltésében, kérelmek megfogalmazásában. Ennél többet is szeretne értük tenni, hogy legalább betanított munkásokként, ne ingyenélőkként emlegessék őket mindenütt. Rendszerint mindent meg is ígérnek, pedig egyáltalán nem biztos, hogy valóban fel akarják adni eddigi életmódjukat.

KÉT TÖRVÉNY

Pénteken, a tavaszi nagytakarításkor Pischinger Géza, a város polgármestere is ellátogat a Laktanya utcaiak közé. Becsülettel végigjárja az emeleteket, bekopogtat a leggyanúsabb ajtókon is, megszemléli a pincét és a padlást egyaránt. „Hogy itt milyen állapotok uralkodnak, az borzalom! Kosz, bűz és hideg, tarthatatlan, hogy itt családok élnek, kicsi gyerekekkel. A házban nincs házmester, csak a vajdával tudok tárgyalni, de kezdetben vele sem volt könnyű dolgom. Ő az egyetlen autoritás, akire hallgatnak az itt élők, ezért megbeszéltük, ha hajlandók hetente kitakarítani a házat és annak környékét, akkor nem lesznek kilakoltatva. Ha nem, menniük kell” – magyarázza a látogatás után a polgármester.

Év eleji beiktatása óta volt alkalma megismerkedni a sárga ház lakóival. Csaknem valamennyien felkeresték őt azzal, adjon nekik új, tiszta lakásokat. A sárga házban tisztelik ugyan a város polgármesterét, de az egyik lakótól, megtudom, a cigány törvénykezés – romano kris – a vajda kezében van, ő rendelkezik a „nagy család” tagjait érintő dogokról, házastársi hűtlenség, az elfajult veszekedés vagy sértés ügyében. A büntetés gyakran megszégyenítés, például a haj levágása, ritkábban a törzsből való kizárás. Ha ő mondja, hogy takarítsanak, megteszik. Ami pedig a sorozatos lopásokat illeti? Körükben ez nem számít bűnnek, ha nincs, akkor elveszik amire szükségük van. Azzal, hogy mi lesz holnap, nem sokat törődnek.

EGY KIS JÓAKARAT

A Nyitra-part lakótelepen, a ház szomszédságában élők közül sokan a vándorló, a gyűjtögető, a lopakodó cigánycsoportot látják bennük, a város segélyre szorultjait – hol sajnálattal, hol ellenérzéssel viseltetnek irántuk. Mindegyik képnek van valós alapja, de mindegyik csak nagyon kis szeletét mutatja meg, azt is torzítva a cigányok életének. Ma ennek a cigányságnak nagy része munka és kereset nélküli. Ennek oka elsősorban képzetlenségükben, másodsorban az általános receszszióban, harmadsorban a még élő előítéletekben van. Valamennyien változtathatnánk egy kis jóakarattal a dolgok jelenlegi állásán.