„Elnyomni azt, ami csúf, valótlan és közönséges“ – előadás a 100 éve alakult JESZO-ról

A Duna Menti Múzeum Baráti Körének utolsó tavaszi előadásán a komáromi művészeti élet egyik legérdekfeszítőbb periódusa került előtérbe. A JESZO pontosan 100 éves történetéről egyébként április 28-án nyílt kiállítás a Duna Menti Múzeumban, amire az előadás során több ponton is utalt Szabó Csekei Tímea.

Harmos Károly eredetileg Baranyában született 1879-ben, majd néhány kitérő után 1910-ben érkezett Szentendréről Komáromba, ahol rajztanárként kezdett el dolgozni a bencés gimnáziumban. Ez valójában közvetlenül megelőzte a Jókai Egyesület (JE) 1911-es megalakulását, amelynek felfutását az első világháború törte meg – de közel sem végleg. Ahogy elült a fegyverek zaja, 1919-ben az első komáromi képzőművészeti kiállítás Harmos műveiből jött létre. Csehszlovákia megalakulása ide vagy oda, az 1920-as években pedig pezsgő művelődési élet vette kezdetét a városban a JE-nek köszönhetően.

Harmos Károly volt az, aki gimnáziumi munkája mellett töretlen energiával működtette a képzőművészeti tanfolyamokat – diákoknak és felnőtteknek egyaránt. 1923 őszén aztán – a JE keretén belül autonóm jogkörrel – létrejött a Szépművészeti Osztály, amelyben Harmos ügyvezető elnök lett. Szabó Csekei Tímea emlékeztetett, a céljuk nem egyéb volt, mint a közönség nevelése a művészetek befogadására, fiatal tehetségek támogatása és a dilettantizmus elleni harc.

Harmosnak nem volt mindig könnyű dolga, 1926-ban például már nem taníthatott a gimnáziumban a csehszlovák állampolgárság hiánya miatt, ill. volt egy komoly műtéte is. Ekkorra azonban már nyilvánvalóak voltak az érdemei. Alapy Gyula főtitkár például később így méltatta őt:

„Az a 18 év, amelyet Harmos Károly Komáromban eltöltött, gazdagon gyümölcsözött ennek a városnak, amelyben nem volt művészi élet, ismeretlen volt a műpártolás és műízlés. Hogy ez van és virágzik, hogy művésztelep fejlődött, s a közönség lelkesen karolja fel a művészeket, műveiket pedig megveszi, az Harmos Károly munkájának az eredménye.“

Szabó Csekei Tímea szinte vég nélkül sorolta a JESZO érdemeit. Habár csak egy számot élt, ehhez az osztályhoz fűződik az első csehszlovákiai magyar művészeti lap megjelenése. A „Szép“ 1923 végén jelent meg, s a szerzői gárda tagjai között az avantgard és az azzal szemben álló művészeket is megtalálunk – talán ezek az ellentétek is vezettek a korai megszűnéshez. Aztán 1924 áprilisában került sor az első tavaszi tárlatra: a Kultúrpalota emeleti termeiben 26 művész 259 alkotása volt látható, az iparművészeti tárgyak között pedig hetényi és szentpéteri kézimunkák is szerepeltek. Az 1930-as években a komáromi Jókai-szobor felállítása volt volt az egyesület legnagyobb vállalkozása. Az évek során a legkülönfélébb módon próbálták megmozgatni a komáromi közönséget: a teadélutánoktól a Mikulás-estekig, a műtermi kiállításoktól a álarcosbálokig különféle rendezvényekről olvashatunk a történeti forrásokban.

A második világháború, ill. az ezzel járó szűkösség és politikai feszültségek keservessé tették a JESZO utolsó éveit egészen az 1945-ös megszüntetésig. Harmos ugyan túlélte ezeket az éveket, ráadásul pont 1944-ben rendezte be műtermét a Kultúrpalota második emeletén, a nyilasterror azonban elszakította tőle feleségét, aki brutálisan meggyilkoltak. Ő maga mégis maradt Komáromban 1956-ban bekövetkezett haláláig.

Szabó Csekei Tímea egy Harmos-idézettel zárta az előadást, amelyet a festő jegyzetei között talált 1954 novemberi keltezéssel:

„Az I. világháború után következő különféle politikai, ideológiai változások, forradalmak idején egészen máig mindig kisebbségi sorsban éltem. Most már nem is remélek mást, mert olyan államforma, társadalmi rendszer nem jöhet már az én kapuzárásom előtt, hogy civilizáció és kultúra tekintetében kielégítsen és a kisebbségi sorsnál többre értékeljenek. Fizikai, szellemi, vallási, ideológiai, nyelvi, érzelmi, érzéki, politikai – és még sorolhatnám – szempontból mindig kisebbségi sorsot éltem.“

A művészettörténész legvégül hozzáfűzte, az élni akarás viszont mindig, minden nehézség ellenére felülkeredetett Harmosban, amiről a művei is tanúságot is tesznek. Ezért is zárja a JESZO-ról szóló kiállítást az „Élni akarás“ c. műve.