Elnehezülő szárnyú angyalok

De szellemileg nagyon is nyitott, méghozzá úgy, hogy a Kárpát-medencei kisebbségi magyar érzékeny lelkületével szemléli a világot. Duncsák Attila számára ez nem teher, sokkal inkább olyan sajátosság, amely segíti őt abban, hogy alaposabban megértse az orosz, az ukrán, a lengyel, a szlovák és a cseh nép kultúráját, ugyanakkor a nyugat-európai népek törekvéseit is. Mindezeken belül pedig a magyar valóságot, annak szándékait és feladatait. Már túl van a hatvanon, de még mindig van benne valami gyermeki tisztaság. Ollóval a kezében éppen különböző formákat vág ki színes magazinokból.

Mit csinálsz, Attila?

Valami újat csinálnék, de félek elrugaszkodni, mert az is előfordulhat, hogy légüres térbe jutok. Ezért csak úgy játszadozom. Kollázsokat készítek. Az újságból kivágott részek váratlan dolgokra vezetnek rá. Rétegek alakulnak ki, amelyek beszélgetnek egymással. Jó most így eljátszadozni – és hát az sem mellékes, hogy sokkal olcsóbb, mintha azonnal festékkel kísérleteznék... Látod, itt van például az Angyali üdvözlet. Papírból vágtam össze ezt is. Ezt a kommersz részekből összerakott, teljesen mai angyalt.

Hiszed-e, hogy összerakható még a szétzilált világunk? Várható-e még valamilyen angyali megszólítás?

Hiába is tagadnánk, mindmáig várjuk, hogy valaki szívből megszólítson és jó hírt mondjon nekünk! A reneszánsz óta a legnagyobb festők festették meg, hogy az angyal eljön Máriához és közli vele, mi vár rá. Én mindig meghatódom, ha megnézem ezeket a régi képeket, a mesterek vöröseit, okkerjeit. Inspirálnak. Az én angyalom már nem lehet olyan, mint a reneszánsz idején volt. Rá kell pakolnom a magam huszadik századi rétegeit.

Túl a hatodik ikszen, gondolom, megpróbálod összegezni azt, amit eddig elvégeztél. Milyennek látod önmagad most?

Érdekel ez még valakit?

Engem például.

Való igaz, ahogy öregszünk, mássá válunk, mint amilyenek fiatalként voltunk... Kétségtelen, hogy az öreg összegez. De egy afféle pánikhangulat is gyökeret ver benne, mert arra gondol: „Jézusisten, most, amikor már tudnám hogyan kell csinálni, vajon érkezek-e még?!” Tudod, a szakmát minden nap elölről kell kezdeni. Képletesen mondva: meg kell küzdeni az angyallal. Meg kell próbálni frissnek maradni, kifejezni azt, amit akarok.

Mit szerettél volna látni, elérni?

Hogy a rossz is és a jó is a helyére kerüljön. De keveredik. És a jóra mintha már nem lenne szükség. Kinek kell ma már a Tízparancsolat?! Pedig én arra építettem az életemet. Mert az emberi tapasztalatok évezredes sűrítményének tartottam, nem csak valamiféle egyházi feltételszabásnak. Mert igenis vannak feltételei annak, hogy a földgolyónk, ez az egész virágoskert létezhessen. Hogy forogjon, hogy minden évben visszajöjjön a tavasz, hogy megszülethessünk, hogy meghalhassunk – és a két dátum között nevelhessük a gyerekeinket. Hogy ez a folyamat ne szakadjon meg. Olykor nézem a televízióban a gyönyörű filmeket a víz alatti világról. Kemény viszonyok uralkodnak ott is, hiszen a halak egymást is megeszik, de láthatjuk, hogy a törvényeket ott is be kell tartani.

Szereted a tévét?

Ezt a csatornát igen. Ezeket a műsorokat nézve megerősítve érzem magam abban a hitben: a természetnek olyan nagy az ereje, hogy nem fogja engedni az emberi gonoszságot addig eljutni, hogy elpusztítsa az életet.

Vagyis a morállal van a baj...

Annak ellenére, hogy a művészre a tudattalan van a legerőteljesebb hatással, általánosan elfogadott vélemény, hogy az alkotást külső hatások ihletik. Az alkotás vágya nem más, mint önvédelmi reakció egy olyan helyzetben, amelyet nem tudunk elfogadni. Azt is mondhatnám, hogy személyes sértetlenségünk védelme. Tehát ösztönösen akarsz valami ellen védekezni, és elkezdesz moralizálni.

Ha benézel egy galériába, mit érzel?

Gyakran azt veszem észre, az alpári virít. Olyasmivel traktálnak, amire gondolni se mernék. Bementem a Műcsarnokba, a homlokzatra az van írva, hogy a művészet céljaira épült ez a gyönyörű épület, a millennium évében – és akkor kisül, hogy belül a művészet tagadásának templomává változtatták. Ezt látva úgy érzem, le akarnak alacsonyítani egy kőbaltás világba, sőt még mélyebbre, mert akkor is rajzoltak a barlang falára, nyomot akartak hagyni maguk után az emberek. Most nem ez a tendencia. Aki bejön ide, azt egyenesen megalázzák. Én meg csak állok, és azt kérdezem magamtól: menjek viszsza a tanáraimhoz, adjam vissza nekik a diplomámat? Úgy érzem, Sándorfi István, az ötvenhatban Franciaországba szakadt magyar festő tapintott rá a lényegre. Azt mondta, a kommunizmus bukása után a magyarokban erős vágy él egy olyan kulturális divat iránt, amelyből évtizedekig kizárták őket. Egymást érik az avantgardnak látszani akaró kiállítások, az installációk, a monochrómok. Utánozni próbálják a kapitalista művészet mámorát, amely egy mesterséges, nyugaton már régóta letűnt kultúrát jelent. A divat nem pusztán a művészet legnagyobb ellensége, a divatjamúlt divat annál is rosszabb: nevetségessé teszi az elképzelést, amelyet a hivatalnokok a művészetről alkotnak.

Szerinted a szennyet felmutató művészetet mi mozgathatja?

Pontosan ugyanaz, ami a televízióban futó sorozatokat. Aki agyával már nem tud villogni, az letolja a nadrágját, és megmutatja a fenekét. Premier plánban. De ha Van Gogh képei elé oda áll az ember, olyasmi árad belőlük, ami az egész testét átjárja. Elég egy pár sajátos ecsetvonás és felrázza a lelked. Ennek a megértése hiányzik talán a művészeti nevelésből is, ezt nem tudják a tanárok átadni a diákoknak. Pedig nem elég a modern lehetőségeket utánozni, ha a lényeget nem tudjuk felépíteni, akkor kétes értékű marad a mű. A mai világ sajnos a legértékesebbet teszi tönkre.

Tehát mégis csak kellenek a te angyali üdvözleteid...

Ha sikerül egy-egy munkám, olyankor el is hitetem magammal, hogy ez a mennyei érzés egy pár napig el fog tartani, mert nekem is sikerült valamit hozzá tennem, hogy nem reménytelen. De ez a viaskodás ősidők óta így megy...

Az írók már megírták, szégyen róla beszélni. Feladni persze nem szabad.