El a kezekkel az ünneptől!

Már hogy ne utáltam volna meg, ha évek óta más se zúdul március idusa kapcsán az ember nyakába, mint az, hogy már megint ki tüntet ki ellen, ki lesz a Petőfi-szobornál, ki a Batthyány-mécsesnél, ki lesz a Parlament előtt, ki szaggat majd kordonokat, továbbá, hogy ki fog és kit tele szájjal szidni, aktuálpolitikai mocsárgázzal kábítani, pártérdekek mentén megszabni azt, hogy miről is szólt anno 1848–49. Sőt, egyre gyakrabban, szintén politikai érdekek miatt, visszamenőleg is meghamisítani a történelmet, még a magyar forradalom és szabadságharc kapcsán is.

Egyszerűen nem vagyok képes elviselni a panelszónoklatokat, amelyekkel ilyentájt a politikusok és a különféle rendű-rangú tótumfaktumok végighaknizzák az összes Kárpát-medencei közteret, szobortalapzatot és emlékhelyet, s rosszul vagyok az egyoldalú kisajátításoktól éppúgy, mint ha azt látom, hogy kokárdás bőrfejűek ácsorognak a díszvendég mögött. Netán attól, hogy mostanában gyakran a legnagyobb kommunista exelvtársak mászkálnak malomkeréknyi kokárdával, vérnacionalista melldöngetéssel.

Petőfinek, Vasvárinak, Jókainak vajon hogy tetszene mindez?

Ami évek óta a kirakatban zajlik március tizenötödike kapcsán, az nem más, mint a forradalom eszméjének kiforgatása, egy lényegében kiüresedő parádé, továbbá rendszeresen ismétlődő alkalom arra, hogy 1848-cal önigazolják magukat egyes percemberkék. Az ilyentájt a Tiso-féle államot dicsőítő trollokról már nem is beszélve.

Azaz: március 15-én inkább szabadságra megyek, minél messzebbre. Majd viszek magammmal valami jó könyvet is.