Egyház, fizess!

A felszólítás úgy hangzik, akár a legvadabb pártállami évek idején verklizett klapanciák: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!”, „Munkásököl, vasököl, oda üt, ahova köll!” Meg a többi, az embertömegek agymosásának hatásos és hatékony jelszavai. Hogy mennyire hatottak, azt ma is naponta érzékelhetjük, például az egyház elleni hangulatkeltés és bújtatott támadások különböző módozatait tapasztalva. A tévécsatornák például nagy előszeretettel pécézik ki az egykori besúgók közül éppen a papokat, hol-ott illenék tudni, hogy éppen a papokat fojtogatta legdurvábban a politikai rendőrség és az államgépezet.

Egy dolog, hogy a négy évtizedes materialista világnézet kontinuitását és mindenhatóságát folytató állam hogyan viszonyul az egyházakhoz Szlovákiában; ennél súlyosabb, hogy hogyan viszonyulnak hozzá az emberek. „Igenis, mérje fel az egyház, mekkora vagyona van! – prüszköli az utca embere – hiszen mindent visszakapott.” Igen ám, de milyen állapotban? Az állam álláspontja ismert: napvilágra került a törvény, amely keményen megsarcolja az egyházakat. Hol-ott az ötvenes években lezajlott államosítások és konfiskálások után éppen az egyházi ingatlanok, épületek, ezeken belül is a templomok lettek a leggyakoribb áldozatai a mindenható ideológia uralmának. Szerencsésnek tarthatta magát az az egyházi épület, amelyet „csak” bezártak. Szövetkezeti raktárak, magtárak, istállók voltak Isten házában; lovak patái hasogatták a parkettát, egerek rágtak a felbecsülhetetlen értékű műkincseket, az egyház könyv- és levéltárait (már amit az oroszok elfelejtettek elégetni), elhurcolták.

Csak két épületes példát említenék. Tavaly történt, éppen a pápa szlovákiai látogatása idején, hogy a Rimaszombathoz közeli Zeherje református templomának tornya ledőlt. Hajszálon múlott, hogy nem történt tragédia, s az általában ott játszadozó cigánygyerekeket az aznapi eső távol tartotta a falucska főterétől. A torony ugyanakkor nem képviselt akkora művészeti értéket, mint a templomban található freskótöredékek, falfestmények. Mondanom sem kell, hogy a templom legalább olyan elhanyagolt állapotban található, mint a megboldogult torony volt, és renoválására, az értékes műkincsek felújítására milliókra lenne szükség. A másik épületes példa, amelyről tudomásom szerint nem sok szó esik mostanában, a losonci zsinagóga esete. A pártállam ideológusai határtalan büszkeségükben visszautasították a felkínált segítséget, pedig a külföldi zsidó szervezetek ingyen elvégezték volna a romos épület felújítását. Most azt is megadóztatja az állam? Közép-Európa egyik (már a megmaradtak közül) legszebb és legimpozánsabb zsinagógájáról van szó!

Az egész történetben a kupecszellem a legviszolyogtatóbb. Szlovákiában az állami költségvetésből tavaly az egyházak 857 millió korona állami támogatást kaptak. (Ennek az összegnek nagy részét a lelkészek bére tette ki.) Ugyanakkor az egyházra kivetett ingatlanadókból az állam becslések szerint mintegy 60-70 milliárdos bevételre számít. A kép persze akkor lenne teljes, ha pontos adataink lennének, mennyit fordít az állam műemlékvédelemre, ezen belül a templomok felújítására, állaguk megóvására. Vagy ha felmérhető lenne, mennyi támogatás érkezett a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt elsősorban Nyugat-Európa országaiból (Németországból, Hollandiából, Svájcból, hogy csak a legadakozóbbakat említsem) hozzánk. Mivel elsősorban alapítványi pénzekről van szó, pontos kimutatást aligha lehet készíteni. Csak annyit tudunk, hogy a testvéregyházaktól, alapítványoktól és gyülekezetektől kapott, az elhanyagolt templomok és egyházi épületek felújítására fordított értéket most az állam megadóztatja. Van azonban pozitív példa is: Trencsén város képviselő-testülete például úgy döntött, hogy nem adóztatja meg az egyházi ingatlanokat. Nem valószínű, hogy az ottani városvezetés csupa hívő emberből állna, a városatyák mégis úgy találták erkölcsösnek és méltányosnak, hogy a négy évtizedig használt és elhasznált egyházi ingatlanokra nem vetnek ki adót. Ha már az állam és az egyház különválasztása Szlovákiában csak nem akar megvalósulni, legalább esélyt adtak az egyháznak és híveinek, hogy a leépülés után végre az épülés felé mozduljon el. Találtatik-e vajon hasonló „bátorság” és megértés Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Szepsi, Királyhelmec és a többi dél-szlovákiai város honatyái részéről?