Egy nem létező falu falunapja

Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az 1979-es kitelepítés után először találkozzanak szervezetten a falujukat az atomerőmű építése miatt elhagyni kényszerülő mohiak. Akkor, 1999 februárjában mintegy ötvenen gyűltek össze a borkóstolóval egybekötött „Mohi dáridón”. Még azon év júniusában létrejött az Egykori Mohiak Társulása 29 alapító taggal, októberben pedig már az első mulatságon találkozhattak a falu egykori lakói.

Negyedszázados évforduló

A húszéves évforduló után 2004-ben a kitelepítés 25. évfordulója érkezett el, s ezt az eltelt évek alatt több mint 130 főre duzzadt taglétszámú társulás méltóképpen kívánta megünnepelni. A találkozó Császár Ernő kifejezetten erre az ünnepi alkalomra írt Mohi című versével kezdődött, amelyet a falu tollforgatója maga adott elő. „Cserfa erdők ringató ölében húzódott meg kis falum” – olvasható a versben, de egy „pokoli mű” miatt vége szakadt az idillnek, és „már csak a templom áll a völgyben”, s „maholnap immár az is halomba dűl”, s csak akkor elevenednek meg a régi idők, ha „mint egy gyermek képzelődök”.

„Hej, a mohi hegy borának...”

Az alkalmi költemény után Ménkű Milán citerazenekara játszott, általában borongós hangulatú, keserves népdalokat, köztük a „Hej, a mohi hegy borának...” kezdetűt is, amelyet Kodály Zoltán is feldolgozott. Nagy Csilla, az est házigazdája nagyon fontosnak nevezte ezt az eseményt, hiszen a „szétszóródás” után, csak a véletlen találkozások, örömteli családi események vagy éppen – és, sajnos, egyre gyakrabban – egy-egy temetés ad alkalmat a rövid beszélgetésekre. Az emlékünnepről nem hiányozható beszédet Czúdor Ernő, a társulás elnöke mondta el. „Egyszerre szomorú és vidám ez a nap. Szomorú, mert huszonöt éve elkezdődött egy visszafordíthatatlan folyamat, véget ért egy 700 éves történelmi múlt. Örömteli viszont ez a nap azért, mert újra együtt lehetnek a mohiak, kik – bár egyre kevesebben vannak, de – mindig büszkék maradnak a múltra. „Feladatunk megtartani önmagunkat, hovatartozásunkat és összetartozásunkat.”

Mikor negyedszázada kiderült, hogy a mohiak soha többé nem térhetnek vissza otthonaikba, többféleképpen reagáltak. Voltak, akik e gondolattól is rettegtek, és voltak, akik az utolsó pillanatig ragaszkodtak az otthonukhoz – az új otthont már meg sem élve. Voltak – főként a fiatalok – , akik nem élték meg nagy tragédiaként a költözést, s talán csak most, ennyi idő elteltével tudatosítják a veszteséget.

A huszadik évfordulóra rendezett első nagy találkozó leggyakoribb kérdése az volt: „Megismersz?” Rövid találgatás után mindig megismerték a hajdani falubeliek egymást. „Megállt az idő, visszajött a múlt.” Számon tartják egymást, a társulás fölvette a kapcsolatot szinte minden volt mohival, ami nem volt könnyű, hiszen az ország minden tájára szórattak szét az emberek, abból a kis faluból, „ a Dobrice és a Nagy Meszes völgyében.”

A templomfelújítás terve

Az Egykori Mohiak Társulásának taglétszáma nő, egyre csatlakoznak a fiatalabbak, és a szimpatizánsok tábora is egyre nagyobb. A társulás minden év februárjában taggyűléssel indítja tevékenységét. Már három alkalommal rendezte meg a nagy sikerű, borkóstolóval egybekötött juniálisát a mohi szőlőhegyen, október végén pedig már hatszor volt búcsúi mulatság. A karácsonyi ünnepek előtt évente a nyugdíjasok és jubilánsok köszöntése az utolsó rendezvény. „A mohi atomerőművel karöltve 2000-ben alapítványt hoztunk létre a református templom felújításáért – mondja Császár Ernő. – 2001 októberében elkezdődött a tetőszerkezet teljes rekonstrukciója, jelenleg a templomtorony javítási munkálatai folynak. Tavaly őszszel első alkalommal, a reformáció emléknapján a társaság Nagykálnán megkoszorúzta a két világháború és a holokauszt áldozatainak emlékművét, amely Mohi hősi halottairól is megemlékezik. „Bár a falu nem létezik, mindig Mohiak maradunk. Legyünk büszkék arra, hogy kik voltunk, és igyekezzünk többek lenni, mint akik vagyunk” – zárta ünnepi beszédét Czúdor Ernő.