Egy este a pult mögött

Nagymegyer. Május elsejei fogadalmamat teljesítve megragadom a munka végét. Nem keresek extrákat, maradok a kézre eső végénél – vendéglátósnak állok. Nagymegyeren aki alkalmi munkát keres, legkönnyebben ezen a területen talál. Főleg nyáron, amikor a munkavállalás lehetséges legalsó korhatárát alig megütő gyerekek is hadba állnak. A szakma becsülete érdekében azért mondjuk el: szezonban egy-egy helyi vendéglátóhelyen akár szabadságoló pedagógusoknak is adhatunk borravalót.

De visszatérve saját karriertörténetemhez: előzetesen rövid egyeztetés a tulajjal, és máris kész a megállapodás: szombat estére csapos leszek Nagymegyer zenés kocsmájában, a Big Man Pubban. Azaz, hogy a munkakörömet pontosabban körülírjam: erre az estére a kisegítő csapos segédje lehetek. A tápláléklánc ugyanis a következő: a „főnök” a huszonhét éves Pityu, ő stabilan itt dolgozik, már hét éve húzza. Hétvégén bejár kisegíteni Zoltán, aki egyébként civilben a helyi kereskedelmi akadémia diákja. Ennek ellenére rutinos öreg rókának számít, harmadik éve viszi alkalmanként a boltot, önállóan dolgozhat pénzzel, asztaloknál, pultnál. És ezek után jövök én, a kézilány.

Szombaton este hétkor állok be a pult mögé. A kocsma még üres, csak a nyerőgépeknél és a csocsóasztalnál álldogálnak páran. Pityu azt mondja, hét közben igazából csak a kedvükért érdemes kinyitni: a fogyasztás minimális, de a gépek mennek. Magunk között azért azt is megbeszéljük, hogy drága a hely, azok járnak ide, akik kifejezetten ezt a hangulatot keresik, és hajlandók megfizetni a hozzáadott értéket. Az igazi nagyüzem péntek, amikor élő rockzene szól a pubban, ez az este a fiataloké. Szintén erős a szombat, de a vendégkört a korosabb generáció alkotja – este örökzöldeket játszik egy helyi zenekar. Ráadásul szombaton vacsorázni is lehet. A kocsma egy cég a szomszédos étteremmel, ha az tele van, vagy a kedves vendég szívesebben ülne le zene mellett, itt is elé teszik az étlapot. Estére mi is nagyobb vacsoratársaságot várunk, három asztalt foglaltak le. Előzetesen annyi tudható, hogy nem nagyon kedveljük őket: idegenek, a határőrség üdülőjében szálltak meg, talán valamilyen továbbképzésen vannak, egy hete már jártak itt, ettek-ittak, és az 1189 koronás számlához adtak kereken 1 korona borravalót. Ráadásul az egyik úriember lekezelő és arrogáns volt. Szóval: megjegyeztük őket.

Közben a fiúkkal gyors megállapodás születik, mit csinálhatok. „Mosogass” – mondják, de keveslem a bizalmat, így megegyezünk, hogy időnként csapolhatok is. Gyorsan megismerkedem két speciális tárggyal: a kefés-spriccelős pohármosó alkalmatossággal, majd a misztikus sörcsappal. Ez utóbbi az igazi tétje a beugrásomnak – eddig kimaradt az életemből, most viszont végre birtokba vehetem. Tudták önök, hogy a sörcsapon tulajdonképpen két csap van? A felső kar, amit ha előre húzunk, folyik, ha hátra tolunk, habzik a sör. De a trükk az oldalt található kis csapocska: ezzel a sugár sebességét állíthatjuk, ha habosabb a kelleténél, egyszerűen visszaveszünk a tempóból. Az elméletet első szóra elsajátítom, a gyakorlat azonban nem megy ilyen simán. Túl habos, lassan folyik, rosszul zárom el a csapot… – a kollégák néznek egy darabig, aztán inkább félretolnak. Időközben megtelt a helyiség, több asztalnál nagyobb társaság ül, ötösével-hatosával rendelik a folyékony kenyeret, nincs idő a szórakozásra. A mosogatóban viszont felhalmozódtak a poharak. Ha azzal végzek, a nyakamba csaphatok egy méretes abroszt – némi törölgetés, pohárfényezés itt is hozzátartozik a kiszolgáláshoz.

Ahogy haladunk előre az estében, egyre nagyobb buli kerekedik. A pódium előtti apró téren táncolnak, minden asztalnál szorosan összepréselődve ülnek, a bárpultnál pedig álldogálnak a későn érkezett vendégek. A füst már marja a szemem, jószerével csak azokat látom, akik a közvetlen közelemben horgonyoznak le. ĺgy is érdekes – mondhatni: demokratikus – a felhozatal. Tíz körül például a „nagycsalád” állja el a kilátást. A szituáció olyannak tűnik, mint amikor hirtelen pénz állt a házhoz, amit azonnal meg kell ünnepelni. A luxus szelleme lengi be a pillanatot: a gyerekek gyümölcslevet kapnak szívószállal, anyuci gin-tonicot rendel, a férfiak sörre szavaznak, némi rövid gyorsítóval. A pult végébe a városi tévé munkatársai húzódnak be, vörösbort isznak szódával, több körben. Bejön két helyi aranyifjú öltönyben, whiskyt rendelnek és vastag szivarra gyújtanak. Alkalmi hódolóm is akad: az idősebb úriemberen látszik, hogy alapozott már valahol. Inkább csak sejtem, hogy barátkozós megjegyzésekkel közeledik, mert jó, ha minden tizedik szó eljut hozzám. Igyekszem kedvesen, empatikusan mosolyogni – suhogóban van, a nyakában kilós aranykereszt, és Nagymegyeren sosem lehet tudni.

Lassan éjfél, az én műszakom befejeződik. Míg automatikusan jár a kezem, azon gondolkodom, pluszos vagy mínuszos ez a tapasztalat. Arra jutok, hogy inkább plusz. Az öt óra munka átmosta az agyamat, szellemileg szinte kipihent vagyok, fizikailag pedig nem törődtem össze annyira. Igaz, megközelítőleg sem talpaltam annyit, mint Pityu és Zoltán. (Közbeszúrom gyorsan: a másnapot félig heverő helyzetben töltöttem a fotelben. Nem bírtam kiegyenesedni. De éjjel még fit voltam és fiatal.)

Persze más eredményt kapnék, ha anyagiakra számítanám át az estét. A fiúk órabére nem éri el az ötven koronát, így ha a saját munkámat kéne ehhez képest arányosan díjaznom, bajban lennék. Figyelembe véve a segédcsapos-asszisztensi státust, nagyon nagyvonalúan 200 koronát állapítok meg. De csak azért, mert ennél kevesebbet végiggondolni is kínos lenne. Félreértés azért ne essék – a munkám fejében itt és most nem járt pénz. Elfogadtam viszont honoráriumként egy kis sört alkalmi kollégáimtól. Azt is szigorúan a pult másik, vendégoldalán. Mert mint megtudtam: kizárt, hogy a pincér munka közben fogyasszon.