Duna-parti városképtelenség

Pozsonynak nem csak a jelene – a történelme is viharos. A szlovákság például előszeretettel emlegeti fel, hogy a Várhegyen álló favárból Vratislav morva fejedelem fejlett birodalmat igazgatott mindaddig, míg eleink 907-ben meg nem jelentek a sáncok alatt. Volt magyar, német, osztrák, francia, cseh kézen; 1405-től szabad királyi, 1467-től Mátyás király jóvoltából egyetemi város. 1526 után az ország fővárosa, itt őrizték a Szent Koronát, koronázták az uralkodókat, s tartották az országgyűléseket. 1806-ban és 1809-ben Napóleon seregei szállták meg – előbb azonban szétlőtték. A hanyatlás két évvel később, 1811 májusában tetőzött, amikor a városban tűzvész pusztított. Jó száz évvel később, 1918 decemberében a Csehszlovák Légió 33. gyalogezrede szállta meg harcok nélkül a várost, s hogy e fegyvertényt emlékezetessé tegyék, levegőbe röpítették a város magyar jellegű műemlékeit, a megszállás elleni békés tiltakozást meg vérbe fojtották. A második világégés során többször bombázták, a Vár teljesen kiégett, majd az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően a város az országgal egyetemben a szocialista építés útjára lépett.

1972-ben új, „ufós” hidat emeltek a Duna fölé, hat évvel később pedig kezdetét vette az ország legnagyobb lakótelepének kiépítése a Duna jobb partján, Ligetfaluban. Persze gyökeresen megváltozott a bal parton álló Óváros, illetve a csatolt városrészek képe is – mégpedig a kor szellemiségének megfelelően. S ez nem biztos, hogy jót tett neki.

Városkép – ami belefér!

A „városképtelenség” nem új keletű jelenség e tájon – a fejlődés jegyében egyre-másra tűntek el a régebbi épületek, utcasorok, s ma már keveseknek jut eszébe, hogy a belváros épületeinek jó része az eredeti másolata csupán. Ha a modernizálás mellett hitet tévőkön múlott volna, ma már a Vár sem állna oly hetykén a hegyen; Janko Alexy festőnek a múlt század ötvenes éveiben bizony komoly munkájába került, hogy a „szakmai közönség” egyértelmű állásfoglalása ellenére is megakadályozza a kiégett rom lebontását. Végül 1953-ban megkezdték a felújítást; a ma nemzeti kulturális emlékként számon tartott, négy saroktornyos építmény nagy részét a régi tervek alapján egyszerűen újra felépítették.

A messziről jött ember számára azonban ezen kívül is akad látnivaló bőven – például a gombamód szaporodó „felhőkarcolók”. Az idézőjelet azért használom, mert valójában egyik sem nyúlik oly magasba, mint azt egy felhőkarcolótól elvárhatnánk, ám ahhoz elég magasak, hogy a kuszaság illúzióját keltsék. Talán nincs is utca, melyben ne tapasztalhatnánk ezt a fejetlenséget – mire a pozsonyiak megszokták a Szlovák Rádió fordított piramisának látványát, tőszomszédságában kinőtt a Szlovák Nemzeti Bank üvegpalotája. Aki ma a város központjában található András-temető fái árnyékában akar megpihenni, számoljon azzal, hogy két toronyház közvetlen társaságát is élveznie kell. S ha a kedves látogató Budapest vagy Bécs felől hajóval közelíti meg Pozsonyt, ne keresse többé a Duna két partján az egykori hangulatos, ódon épületeket, mert csak a Nemzeti Színház vagy a Szlovák Nemzeti Múzeum betontömbjét találja. A Várra nyíló kilátás sem szemet gyönyörködtető – tőszomszédságában ott áll a Szlovák Nemzeti Tanács épülete, mely messziről atombunkerhez hasonlít – s folytathatnám a felsorolást.

Hogy Pozsonyban bárki – tehát kommunisták és kapitalisták is – úgy építkeztek, ahogy épp akartak, annak története van; e történet utolsó fejezete nem ért véget.

Ki kavar a nagy Duna mentében?

Hosszas huzavona, többszöri érdekegyeztetés után 2007. május 31-én fogadta el Pozsony képviselő-testülete a főváros fejlesztési tervét, melynek előkészítése csaknem egy évtizedbe tellett. A legtöbb kifogást a környezetvédő aktivisták, illetve az egykori vezető kormánypárt képviselői támasztották vele szemben – a természetvédők azért, hogy legalább a zöldövezetek egy részét megmentsék, az SDKÚ-DS klubjának tagjai meg azért, mert szerintük a terv némely része módosításra szorul. Főképp azok, melyek ellentmondtak az előző fejlesztési tervnek. Ez ugyanis lehetővé tette, hogy olyan helyen is iroda- és lakóházakat, illetve többfunkciós épületeket emeljenek, ahol a szakértők szerint semmi keresnivalójuk. Lobbiról szó sincs – bölcs előrelátással arra hivatkoztak, hogy a régebbi fejlesztési tervből kiindulva a város legkapósabb területeit már megvásárolták a befektetők, s ha nem építkezhetnek, perbe fogják majd a várost.

Pozsony ma a korlátlan lehetőségek földje – nyilatkozta a fejlesztési terv elfogadása kapcsán az SZK Műemlékvédelmi Hivatalának egyik illetékese, hozzátéve: amit külföldön megcsodálunk, azt itthon következetesen romboljuk. A hivatal által kidolgozott műemlékvédelmi tervezetet végül – a befektetők és developerek nyomására – „enyhíteni” kellett, pedig a cél csak az volt, hogy mentsék a még menthetőt. Hiányzik a koncepció, hangzik el gyakran, követhető modell kellene – s ez lehet akár az amerikai, akár az európai. Az USA nagyvárosaiban a felhőkarcolókat, irodaépületeket a központba szorítják, hogy a peremvárosokban maradjon meg az élettér. ĺrországban, Angliában és a skandináv államokban fordítva csinálják – a belvárosok történelmi részét megőrizve a periférián építik a felhőkarcolókat. Köztes helyzetben van Pozsony és Bécs; ez utóbbit különben hivatalosan is figyelmeztették, hogy ha nem állítják le a történelmi városrész füstüveg irodaházakkal történő „körülbástyázását”, elbúcsúzhatnak az UNESCO Világörökség-listájától. A figyelmeztetés értő fülekre talált.

A mi Grundunk

Az elmúlt hónapokban Pozsony fejlesztése ismét „közérdekű” lett; ennek apropóját az szolgáltatta, hogy a város vezetése által 2006-ban jóváhagyott, a Váralja újjáépítésére irányuló tervek lassan kézzelfogható valósággá válnak. A befektető október végén a nyilvánosság elé tárta azokat a tervezeteket, melyek sikerrel szerepeltek a versenypályázaton – s ez valóságos lavinát indított el.

A Váraljáról tudni kell, hogy a pozsonyi belváros talán utolsó grundja; kelták, szlávok, majd hajléktalanok éltek a Várhegy és a Duna közé ékelődő, mintegy 2,6 hektáros területen. Az ásatások kiterjedt alagút- és pincerendszert fedtek fel, az ide vágó feljegyzésekből pedig kitűnik, hogy egykor valódi kikötőváros állt itt – az elmaradhatatlan kocsmákkal, bordélyokkal, szűk utcákkal. Az egyszerűség kedvéért a Váralját ma teljes egészében Vödriccel, Pozsony egykori városrészével azonosítják, holott határaik nem estek egybe; ettől függetlenül a projekt Vydrica néven fut.

„Igen, valaha tényleg rossz híre volt ennek a városrésznek – mondta Pavol Šimove, a Szlovák Idegenvezetők Társaságának elnökségi tagja –, de ez csak az egyik arca. Tudni kell azt is, hogy dunai halászok és hajósok is éltek itt, s cégeket alapítottak, melyek megalapozták a város gazdasági sikerét. Ugyanakkor művészek, tudósok is lakták – például itt élt az ismert szobrász, Franz Xaver Messerschmidt, s Kempelen Farkas is itt építette meg azt a szivattyúberendezést, mely a Duna vizét a Várba emelte. A városrész teljes átalakulása a múlt század hetvenes éveiben kezdődött az Új-híd építésével. Egész házsorok, utcarészek tűntek el, s a Váralja – vagy ha úgy tetszik: Vödric – sorsa megpecsételődött.”

Hogy újjá kell építeni, nem kétséges – a kérdés az, hogy milyen szellemben. Az időközben elkészült, az egykori városrész honlapján közkinccsé tett látványtervek nem épp szívderítők. A modern épülettömbök sehogy sem illeszkednek a környezetbe, s ezt sokan szóvá is tették. A városvédők egy csoportja például amellett foglal állást, hogy újjá kell építeni a XX. század harmincas éveinek Vödricét, vagy legalábbis annak mását. Az idegenvezetők, akik az ügyben aláírásgyűjtést is szerveztek, az enyhébb megoldás felé hajlanak: azt szeretnék elérni, hogy az újonnan felépítendő Vödric „a város történelmének, emlékezetének hordozója legyen”. Ennek kivitelezését az építészekre bízzák.

Jó példáért nem kell messzire mennünk; a lengyelek vagy németek hozzáállása, mellyel Varsó, Gdansk, München, Nürnberg vagy Drezda újjáépítését végezték, akár követendő is lehetne – ha Pozsony nem csak és kizárólag a korlátlan lehetőségek földje volna.