Disznó módon elbánnak a sertéstenyésztőkkel

Pápes József: Nem akarunk ebből meggazdagodni, de legalább olyan árakat garantálnának, hogy a becsületes kistermelőnek ne kelljen csődbe mennieSzőcs Hajnalka felvétele „Itt nincs olyan, hogy ha nyár van, elmegyünk egy hétre kirándulni, de télen sincs egy nap szabadunk sem. Az istállóban szilvesztereztünk, mert éppen akkor ellett a koca, előtte a karácsony másnapját szintén ott töltöttük. Aki ezzel dolgozik, tudja, hogy ez olyan munka, amivel az ember január elsejétől december harmincegyedikéig le van kötve” – panaszolja Pápes Józsefné negyedi lakásukban. A száz sertés a munka szempontjából nagy állomány, olyan szempontból azonban kevés, hogy a vágóhidakkal konkrét szerződést tudjanak kötni: mikorra mennyi állatot tudnának szállítani. Ha keveset ellik a malac, vagy lassan gyarapszik az állatok súlya, így nem tudnák időre szállítani az állatot, nemcsak a haszon maradna el, hanem még nekik kellene büntetést fizetniük, amiért nem teljesítik a szerződést. Szerződés nélkül viszont más kisvállalkozókhoz hasonlóan ki vannak szolgáltatva a felvásárlóknak, akik a lehető legalacsonyabb áron próbálják felvásárolni az állatokat. „Most is van néhány disznónk úgy száz-száztíz kiló között, de olyan áron, amilyet most kínálnak értük, nem vagyunk hajlandóak eladni” – mondja Pápes József. „E héten érdeklődtem a minisztériumban – folytatja a feleség – ahol azt mondták, július 21-től a felvásárlóknak legalább 42 koronát kell fizetniük kilónként a sertés élősúlyáért, de a környékbeli vágóhidakon valahogyan nem akarnak tudni erről. Harminchét, harmincnyolc koronáért akarnák megvenni a disznót, de akad olyan is, aki huszonnyolc és harmincegy korona közötti árat hajlandó csak fizetni”.

Pápesék szerint a legnagyobb probléma az, hogy sertéshúsból nagyon nagy a behozatal. „A csehek, a dánok, a hollandok, akiktől a fél disznókat szállítják Szlovákiába, otthon finanszírozzák a tenyésztést, nálunk meg az illetékesek nagy pénzeket kapnak azért, hogy engedélyezzék a behozatalt. Azzal a miniszter urak nem törődnek, hogy mi itt – magyarán megmondva – belefulladunk a saját ganajlevünkbe. Pedig mi is ki tudnánk tenyészteni azt a sertést, amit a csehek, vagy a dánok, fele idő alatt, csak adnák meg a lehetőséget. A zöldségtermesztők is ugyanígy panaszkodnak.” Azelőtt Pápesék is dinnyetermesztéssel foglalkoztak, de amikor látták, hogy egyre nehezebb abból megélni, 2000-ben átváltottak sertésre. Először a családi házuk mögött állítottak fel néhány ólat, később egy gútai fiatalemberrel közösen kezdték használni Kisszigeten azokat az istállókat, amelyek egykor a gútai szövetkezethez tartoztak. Amikor az ottani szarvasmarhatelep tönkrement, az épületeket a gútai férfi megvásárolta, néhány évig laskagomba-termesztéssel foglalkozott, de azzal már felhagyott. Most Pápes Józseffel fogtak közös vállalkozásba, Pápesék adták az állatállományt, a gútai társ az épületeket. Az anyakocákkal és a kismalacokkal együtt mintegy száz sertés és hat bikaborjú nevelkedik a telepen. Ezek ellátására egy állandó munkásuk van, Laci éjjel-nappal a telepen tartózkodik. Emellett akad bedolgozó segítő, de a munkából az egész Pápes család kiveszi a részét. A nyolcéves Viktória is odavan az állatokért, ha teheti elkíséri édesapját a farmra, kedvenc kismalacaihoz. Az eredetileg szarvasmarhatartásra épített istállókat jelentősen át kellett alakítani, hogy ott disznókat nevelhessenek, Pápesék sok éjszakát ott töltöttek a korlátok hegesztésével, az etető- és itatóberendezés felszerelésével. Az elletőrészlegen most is folyik a munka, itt egy állatorvos tanácsára már az európai uniós normáknak megfelelően készítik az elletőket.

Az átalakítási munkálatok kiadásai, a takarmányvásárlás és a rezsiköltségek mellett több más „adminisztratív” kiadás is akadt az indulásnál. Mivel a kisszigeti telep már a Komáromi járásban fekszik, minden egyes darabot a komáromi járási állategészségügyi intézetben kellett beregisztráltatni, a hat bikaborjút pedig a szlovákiai szarvasmarha-állomány központi nyilvántartójában, Zsolnán törzskönyveztették. Nem elég, hogy tavaly ősztől a felvásárlási árakkal próbálják ellehetetleníteni a kistermelőket, olyanok is akadnak, akik szó szerint meglopják őket. „Június közepén történt, hogy jelentkezett egy vevő, megvenne öt disznót. Most se pénz, se disznó – idézi a történteket keserű szájízzel a gazda. – Megegyeztünk, hogy a disznókért tisztasúlyban fizet, ha el lesznek felezve. Felajánlottam, levágom őket és már letisztított fél disznókat adok, de azt mondta, mivel üzletbe megy a hús, neki nem jó pörzsölve, hanem forrázva kell, amit majd Farkasdon megcsinálnak. Elvittem a disznókat azzal, hogy másnap mehetek a pénzért. Mentem is, de már sem a disznókat, sem a vevőt nem találtam ott.” – Mindjárt feljelentést tettünk a rendőrségen – kapcsolódik a beszélgetésbe a feleség, Rita. „Ám ott kiderült, hogy a vevőnket, egy királyfai férfit hasonló esetek miatt már három éve keresik a rendőrök. Most sem sikerült őt elfogni, ma is bujkál valahol, mi pedig keresztet vethetünk a harmincezer koronára. Ráadásul a rendőrségen azt mondták, lopás miatt nem is tehetünk feljelentést, hiszen az állatokat nem ellopta az illető, hanem mi adtuk neki.”

Pápes József szerint egy állattal 3-3,5 ezer korona értékű takarmánykeveréket kell megetetni, amíg el nem éri vágósúlyát. A takarmányt ő vásárolja. Ebbe a költségbe még nincs beleszámolva a villanyenergia, a víz ára. Úgyhogy a mai árak mellett a sertéseladásból még a belefektetett összeg sem térül meg. Ezért van most az istállóban öt-hat darab olyan nősténydisznó, amelyeket eredetileg eladásra szánt a gazda, de a felkínált árért nem volt hajlandó eladni. Inkább tovább etette őket, ma már kétszáz kiló fölötti a súlyuk, anyadisznókat nevel belőlük, reménykedve abban, hogy mire azok malacai felnőnek, a hazai piacon is javul a helyzet. Csakhogy az anyadisznók inszeminációja is pénzbe kerül. Az ekecsi sertésnemesítő telepről beszerzett spermáért, amivel a kocákat mesterségesen megtermékenyítik, legutóbb ötezer koronát hagyott ott a gazda. Ezért beszereztek két kant, hogy enyhítsenek a „bemagoltatási” kiadásokon. Ám ez is kiszámíthatatlan befektetés, hiszen van már az istállóban egy hatalmas kandisznó, amely ma már hatszáz kiló, így nem engedhetik a kocákhoz, hiszen ha ekkora tömeggel rájuk ugrana, elroppanthatná gerincüket. ĺgy nem marad más hátra, mint kiheréltetni, de a húsa már nem értékesíthető, legfeljebb kolbászba lehet majd használni.

– Tőlünk harminc koronáért megszerzik a húst, de a hentesboltban az akciós ára is legalább 160 korona. A vevő meg csak az árakat nézi, az nem érdekli, hogy a Hollandiából behozott olcsóbb hús esetleg már három éve fagyasztóbokszokban állt. Valaki rendesen megszedi magát ezen, csak a hazai termelőkkel nem törődik senki” – folyik a panasz a gazdából. (Az élelmiszerkódex szerint maximum egy évig fagyasztható a sertéshús – a szerk. megj.) Kérdésemre, nem próbálkoztak-e engedélyt szerezni, hogy saját vágásból értékesíthessék a kitermelt húst, Pápes József csak legyint: „Ma már olyan feltételek vannak egy vágóhíd építéséhez, hogy abba milliókat kellene fektetni.” Azzal viszont próbálkoztak Pápesék, hogy üzlethelyiséget béreljenek, ahol hentesboltot nyitnának, és a vágóhídon „bérben” feldolgoztatott saját termelésű húst árulnák. A vágóhíd átlagban három koronát kér kilónként a sertés feldolgozásáért, ezt még meg is tudnák fizetni, ám az üzlethelyiségért bérleti díja olyan magas, hogy az már nem érné meg.

Pápes Józsefnek nem marad más, csak a remény. „Most még kivárunk, reménykedünk, hogy odafönn észhez térnek és születik valami olyan döntés, ami a kisvállalkozók fennmaradását is lehetővé teszi. Ha megszabnák, hogy legalább 45 korona legyen a felvásárlási ár, de az januártól decemberig, akkor úgy-ahogy fenn lehetne maradni.” Hogy mi lesz, ha nem biztosítanak ilyen feltételeket? Akkor a mostani tartalékokkal talán egy hónapig tudják fenntartani a gazdaságot. De felszámolni akkor sem tudják, hiszen a anyadisznók „be vannak magolva”, jönnek a kismalacok. „De ha semmi más nem marad hátra, hát kihívom a televíziót is, és a kamerák előtt fogom agyoncsapni a malacokat, hogy ország világ lássa, hogyan segítik nálunk a hazai termelőket” – mondja nem túl bizakodóan a gazda. Ez azonban csak a legsötétebb forgatókönyv Pápeséknál.