Cábocky Péter: a festészetben tényleg nem a méret a lényeg

Egy szerető férj és egy kétgyermekes családapa szerepét is betölti, napjainak túlnyomó részét pedig pedagógiai munkával tölti. Hogyan kerül egy ennyi feladattal „megbízott” ember a festészethez, és egyáltalán miért foglalkoztatja önt a vászon és a színek kombinációja?

A festészethez a főiskolán kerültem, ott választottam magamnak ezt az irányt. Dublinban jártam alapképzőre, majd Londonban tanultam tovább Masters (mester) fokon. Sok mindenben más ott a képzés, mint Közép Európában. Itt is, ott is (Anglia, Írország) több oktatástípus közül választhat a diák. Vannak klasszikus szakok, mint például a festészet vagy a szobrászművészet, de a dublini Dun Laoghaire Institute of Art-ban interdiszciplináris képzés folyik. Klasszikus értelemben vett szakok ott nincsenek, de van 2D (rajz, festészet, grafika), 3D (installáció), 4D (fotó, videó, hang, performensz) irány, és kötetlenül lehet ingázni közöttük. A projektjeinkhez, amiket mi saját magunk írtunk/határoztunk meg, saját magunk igazítottuk a technikai kivitelezést is.  A legfontosabb viszont a kritikus szemlélet volt, ami az egész négy évet végigkísérte. Két éven keresztül kísérleteztem mindenféle technikával, ugyanakkor sokáig térbeli installációkba torkolltak a projektjeim. Még egy audiovizuális installációt is készítettem a második évad végére, csak a harmadik évfolyamban kezdtem a feladataimat a festészeten át értelmezni, Azóta is csak festek, de nagyon vonzanak azok a térbeli és fal installációk, amelyek a festészet és installáció határait súrolják. Lehet, hogy valamikor még visszatérek hozzájuk. Kassára, a szülővárosomba 2012-ben jöttem vissza, 2015-től pedig a Képzőművészeti Szakközépiskolában (ŠUPKE) tanítok portfóliókészítést és angol szaknyelvet.

Mi az, amit ábrázol a festményein, és mi az a gondolat, amit át szeretne velük adni a szemlélőnek?

Az absztrakcióhoz folyamatosan jutottam el. A figuráció értelmezésének számomra határai vannak, míg egy absztrakt mű sokkal tágabb teret kínál, demokratikusabb, ha úgy vesszük. A nézőközönség egy absztrakt műhöz nagyon gyakran úgy áll hozzá, hogy „na most ezt nekem minden áron meg kell értenem, mert ha nem, akkor valamit nem jól csinálok”. A zenében szerintem ez nincs így. Egy szimfonikus koncerthez nem úgy ül le az ember, hogy ezt most meg akarja érteni. Csak ellazul, és hagyja, hogy hasson rá a zene. Nagyon gyakran ‘semmit mondó’ digitális skiccektől rugaszkodom el, amiknek szintén semmi értelmük. Ezt viszem tovább a vászonra, ahol csak játszom a kétdimenziós térrel, színekkel, és ezeket formálom számomra érdekes kompozíciókba. De ebben semmi új nincs, ez a modernizmus hagyománya. Ennyi az egész. Ezután a kép elkezd saját életet élni, és nem erőltet senkire semmit. A kiállításaim számát nem számolom, nem tartom lényegesnek, hogy kettő, húsz, vagy kétszáz, – volt már egy jópár. Voltak kiállításaim Dublinban, Londonban, Lipcsén, Prágában, Besztercebányán és itt Kassán. Kisebbek, nagyobbak.

Mikor van egy tanárnak ideje a festészetre, pláne, hogy a napi teendők mellett odahaza két gyerek és egy feleség is várja őt?

Hát ez bizony nehéz. Nemegyszer már átment a fejemen, hogy abbahagyom, de valahogy még mindig sikerült összehangolni a dolgokat a család-munka-alkotás vonalon. Általában szakaszonként vagyok a műteremben. Van úgy, hogy hónapokig nem alkotok semmit, aztán jön egy időszak, amikor több időm van. Két évvel ezelőtt volt egy ideális állapot, amikor is apasági szabadságon voltam, a covidos pandémia alatt. Ekkor egy online művész rezidencián is részt vettem a Creative Industry Kosice által. Két hónap alatt kb. 10 festményt készítettem el, ami az én körülményeimhez képest elég magas szám. Általában 6-8 festményt készítek évente, ami vicces, mert általában az a benyomása/kérdése van az embereknek a festményeimet látva, hogy „jé, ezt 10 perc alatt készítetted el, ugye?”

A legutóbbi kassai kiállításán viszonylag kis méretű festményeket állított ki. Ez mindig így volt?

Még régen, a tanulmányaim alatt készítettem nagyméretű festményeket is, de hamarosan rákaptam a kisebb méret előnyeire és varázsára. Teljesen másként látja a dolgokat az ember, amikor kis vásznon dolgozik. Ezen kívül rendkívül praktikus a kis méret. Az ember nem hinné, de egy kiállításnyi anyag belefér két nagyobb táskába, vagy poggyászba. De persze a kisméretű festményhez előítéletek is kötődnek. Bizonyos képzőkön még sajnos mostanáig sem rugaszkodtak el a monumentális festészettől. Sok helyen azt nyomják a diákok fejébe, hogy 1,50 méter alatt egy festmény nem is festmény. Elég csak végigmenni a szlovákiai galériákon, múzeumokon, és ez a jelenség szembetűnő. Tíz kiállításból körülbelül nyolcon nagyméretű képek lógnak a falon. Tomma Abts, egy német származású festőnő például 2006-ban elnyerte a legnagyobb brit kortárs képzőművészeknek járó díjat, a Turner Prizet kisméretű, absztrakt festményeiért. Kedvenc festményem nincs, de van több, amihez konkrét élmény köt. Elég kritikusan állok hozzá ahhoz, amit meghagyok, általában átfestem azokat, amikkel nem vagyok megelégedve. Vászonra festett festményeken kívül készítek még falfestményeket is, de ezek viszont ritkán kerülnek kivitelezésre, a galériák nem szívesen mennek bele – prózai okokból. Túl macerás számukra átfesteni a falat a kiállítás végeztével.