Bébi a földi paradicsomban

A kisváros főterén gombot lehet varrni a porra és a hőségre. Cigarettacsikk után lázasan kutató zavart szemű, szakadt emberke mászkál kukától kukáig, mígnem egy – kissé kopott külsejű – fiatalember meg nem szánja, és megosztja vele szegényes dohánykészletét. Az önzetlen úriemberben Bébit, kamaszkori haveromat ismerem fel, aki ugyan megváltozott, de a jó szíve a régi maradt. Pedig kapott eleget a nagybetűstől ő is. Már a pályaválasztáskor sem járt szerencsével, a rendszerváltás előtt marósként kapott segédlevelet egy szlovák kisváros tanonciskolájában, ahol két évig vele játszatták a felsősök a puccer szerepét. Visszaadhatta volna a gyalázatos bánásmódot az utána következő generációknak, de már mondtam, Bébinek aranyszíve van. E tulajdonságára pedig sorozatosan ráfarag. Ráment a lakása, a házassága, barátságainak jó része, legutóbb pedig háromhavi dél-európai vendégmunkásságának teljes bére. Bébit megint befürdették. Igen lelkesen nekiindult a nagyvilágnak még idén március végén, hogy megkeresse, hol az Isten lába. Vendégmunkás lett Olaszországban. Magába a földi paradicsomba készült, vagyis a dél-olasz paradicsomtermesztő vidékre. Olyan kereseti lehetőséget lebegtettek meg előtte, hogy államtitkár legyen a talpán, aki nem kapna rajta. Közel a tengerhez, borvidéken, paradicsomot ültetni, havi negyvenezerért – ez már döfi, ezen nem is kell töprengeni. Bébi nem is bucsálódott sokat, azonnal jelentkezett a jutalomüdülésnek is felfogható munkára. Azon nyomban legomboltak róla négyezer koronát, munkaközvetítésért. Ez semmi, gondolta Béla, hiszen ez csak száz euró, egy nap alatt megkeresem. Aztán másik négyezerbe került az utazás. Ez már rágósabb falatnak bizonyult, de ez is emészthető, miként az a két hátizsáknyi konzerv, ami újabb háromezerbe került, mert vinni kell ám enni is valamit, vizet meg majdcsak adnak ingyen. Egy nap bumlizás után leért a földi paradicsomba. A gazdaudvar végén, tíz méterre az istállóktól poros placc, szálláshelyként kijelölve. Víz az istállóból, villany az nincs, meg minek is, aki dolgozott egész nap, az este aludjon, ne bóklásszon. Semmi gond, gondolta Bébi, volt már rosszabb is. Az alsó állkapocs szintbeli süllyedésére másnap került sor. Amikor kiderült, hogy kétszáz paradicsompalánta kiültetéséért a helyi tarifa illegális munkavállalók esetében 1, azaz egy euró. Magyarán húsz szlovák fillér jár egy palánta földbe helyezéséért. Ha percenként öt növénykét ültet el, egy nap alatt, vért izzadva, ha a végkimerülésig dolgozik az ember, akár 600 koronát is lehet keresni. De ebből még a szálláshelyért és a vízért fizetni kellett. Maradt is meg nem is. Bébi húzta ameddig húzhatta. Három hónapig a földi paradicsomban. Napsütésben, hőgutában, irgalmatlan tempóban. Mint a Modern idők című film Chaplinjének, neki is úgy járt a keze pár nap után. Két ujjal megcsippenteni a paradicsomszárat, behelyezni, földet rá, lépés tovább csippenteni, behelyezni, földet rá, a megbolondulásig. Valaminek a reményében. Ki kell bírni! Napokig, hetekig, hónapokig. Aztán majd jön a pénz, majd csak lesz valami. Lett is. Hazaút időnek előtte, fizetés nélkül. A munka végeztével ugyanis nem a fizetés jött, hanem a rövid és határozott felszólítás távozásra. Mert ha nem, jönnek a rendőrök. Pakolás, irány haza, sűrű káromkodásokkal fűszerezve. Hasonló sorsú fiatalokkal, elkeseredetten kortyolgatva az olcsó olasz bort, amit útravalónak vettek. Egy eurót fizetve a buszsofőrnek azért, hogy megálljon menet közben, mert vannak biológiai szükségletek is a világon. Bébi ennek ellenére nem keserű ember. Szereti a paradicsomot, és megint dolgozni készül valahová. Most már hivatalosan szeretné, nem csalók által szervezett útra, és lehetőleg pénzért. Valahogy elég volt a balszerencsék sorozatából. A földi paradicsom, úgy látszik, még várat magára.