Az okos ember a másikban a jót keresi – portré Miholics Zoltánról

„Nyolcadikos voltam. Édesanyám egyedül volt lány a családban, édesapám pedig maga volt fiú. Mindkettejüknek volt négy testvérük. Fekete Győző, az egyik nagybátyám kémia–biológia szakos tanár volt Budapesten. Egyszer azt mondta nekem: Zoli, gyere, megtanítalak sakkozni. Valamiért ráálltam, s ő tanította meg az alapokat. Amikor ő eljött hozzánk, akkor mindig sakkoztunk.” Az 1943. március 27-én született pedagógus tavaly kapta meg a Széchenyi Társaság díját. Mindezt akkor, amikor ő már mindenféle elismerésről lemondott. Azt gondolta, hogy az életkora miatt már „kifutott az időből” – de ennek ellenére jól esett neki, hogy tavaly díjazták a munkásságát, s mint mondja, ez elsősorban kárpótlást jelent az elszenvedett gáncsoskodásokért. A díjat eddig olyan személyek kapták meg, mint Dolník Erzsébet, Batta György vagy Duray Miklós. Miholics Zoltán azt mondja, ebbe a sorba nagyon szívesen beáll ő is. „Aktivitása nem korlátozódott kizárólag az iskolára. Diákjai felnőttekké cseperedtek, velük pingpongozott a kerületi bajnokságban, futballozott, sakkozott. Edzette is őket, volt, amikor egyszerre töltött be »mindenes« szerepkört a diák, az ifi és a felnőtt focicsapatnál” – áll Pallag György, a Felvidéki Értékőrzők elnökének laudációjában. Hozzáfűzte, az Együttélés Politikai Mozgalomban kezdte közéleti pályafutását, de manapság még a Szövetségben is aktív tagnak számít.

Született pedagógus

Zoltán eredetileg magyar szakos tanító szeretett volna lenni, de végül földrajz–biológia szakpáron végzett Nyitrán. Hogy más is lehetett volna, mint pedagógus, az egyáltalán fel sem merült. „Édesapám mellé – ő magyart tanított, Szentpéteren volt igazgató – mindig odasomfordáltam, s néztem a dolgozatokat, amelyeket javított. Bele nem szóltam, mert akkor elzavart volna” – emlékszik vissza a régmúltra. Családja igazi tanítócsalád volt, hiszen édesanyja is ezt a hivatást választotta, nagyapja pedig szentpéteri kántortanító volt. Azt korán felismerte, hogy a műszaki dolgok nem neki valók, ellenben mindig jó volt a helyesírása.

„Arra voltam büszke, hogy magyar vagyok, s tudtam, miért vagyok magyar. Az állampolgárságom csehszlovák, de a szívem magyar. Ha valamit tehetek ezért a Felvidékért, akkor azt feltétlenül megcsinálom. És hol tudok kibontakozni? Akkor kommunistának kellett lenni, hogy valaki funkcióba lépjen – erről lemondtam, ebbe a sorba nem akartam beállni. A sporttal és a tanítással lehet a legjobban hatni”

– értelmezi újra a 60-as és 70-es évek viszonyait, amikor pályakezdő pedagógus volt. A sors végül úgy hozta, noha nem volt ilyen irányú végzettsége, torna- és magyartanárként is dolgozhatott a ma már Kováts József nevét viselő helyi alapiskolában.

A sakk varázslata

A 2004-ben nyugdíjba vonult pedagógus legfőbb érdemét sokaknak nem kell hosszasan bemutatni. A szlovákiai magyar nyilvánosságban elsősorban mint a bátorkeszi sakkozás meghonosítója, illetve mint sportkrónikás szerepel – sőt szakcikkei közül nem egyet lapunkban közölt az elmúlt évtizedekben. Sporttörténeti cikkeit, adattárát lapunk munkatársa, J. Mészáros Károly is nagyra tartja.

40 évnyi pedagóguspálya nagy idő, azonban az otthonában folytatott hosszas beszélgetés során is folyton a sakkra terelődik a szó, ami aligha véletlen. Több helyen leírták már (aki a részletekre kíváncsi, az vegye kézbe „A bátorkeszi sakk 50 éve” c. impozáns kiadványt), de mi is kitértünk arra, a sakkozás „meghonosítása” Bátorkeszin szinte a véletlen, pontosabban a túlságosan szűknek bizonyult beltér eredménye. 1965-ben a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség egy szűk termében asztaliteniszre tanította a gyerekeket, ám egyszerre csak ketten játszhattak. Mivel Miholics pedagógusként – ahogy maga mondja – mindig maximalista volt, ezért az egyik tanítványával otthonról elhozatta a sakk-készletét, s a pingpongra várakozó gyerek elkezdték megtanulni a „királyok játékának” alapjait. A dolgok gyorsan komolyra fordultak, hiszen 1966 tavaszán megnyerték a csallóközaranyosi Zoja-kupát. „Engem ez úgy felvillanyozott! Azt hittem, én nyertem a Nobel-díjat” – emlékezik vissza Miholics. 

Az abszolút, egyértelmű siker nem váratott sokáig magára. A bátorkeszi diákok négyese végül 1975-ben országos bajnok lett Turócszentmártonban. A sikert aztán 1980-ban, 1984-ben és 2002-ben is megismételték a község aktuális legjobb csapatai. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa. 1965-től kezdődően százával tanultak meg a diákok Bátorkeszin sakkozni. „A sakk türelmet, odafigyelést igényel. Az ember jellemében is állít, hogy el tudja szívlelni a vereséget is. Sokan azért hagyják abba, mert kudarcot vallanak a versenyen, de aki érez valamiféle erősebb vonzalmat, azoknak még az unokái is sakkoznak – mert a valamikori tanítványaim közül sokan már nagyszülők” – fejtegeti Miholics, milyen plusz pedagógiai haszonnal is járó hagyományt sikerült teremteniük lassan 60 évvel ezelőtt. Rendkívül büszke arra is, hogy a sakk széles körben ismertté tette a községet. „Azt akartam, hogy figyeljenek fel ránk, mint bátorkeszi magyar iskolára. Örömöm nekem mindenekelőtt abból volt, hogy ennyi gyerek tanulta meg végül a játékot. Aki Kesziről elment főiskolára, azokra egy idő után mind azt mondták, te biztos tudsz sakkozni” – idézi fel a helyi diákok hírét. Számos alkalommal verték meg a nagyvárosok játékosait és csapatait, miközben a község legjobb időszakában is alig 4000 lakossal rendelkezett.

A gyerekek a képességeik pallérozása mellett bejárhatták az egész akkori Csehszlovákiát – de megfordultak Lengyelországban, Magyarországon, sőt Ausztriában, Németországban, Montenegróban, Bulgáriában, Görögországban, Szerbiában és még Vietnámban is. Megesett, hogy a külföldön kötött barátságoknak köszönhetően tanultak meg idegen nyelveket a bátorkeszi iskolások. Zoltán lánya, Katalin – aki jeles, nagyon eredményes sakkozó volt – a németországi élményei hatására tanult meg németül.

Életútnyi számvetés

Végül rátérünk arra, hogy „mit csinálna másképp”? Az ő korában nem mindenki szeretne már szembenézni az esetleges hiányosságaival vagy hibáival, de Miholics Zoltánnak a szeme sem rebben. Egyrészt részletesen elmondja, mennyi önfeláldozó támogatást kapott feleségétől, Bakonyi Máriától a tehetséggondozói és szakköri munka során – vagyis a közhelyes megjegyzés, miszerint „nélküle nem sikerült volna”, esetükben maradéktalanul megállja helyét. Ezen felül pedig nem fél az önkritikától sem:

„Az első dolog, nem lennék annyira maximalista. Mindenkiből mindent ki szeretnék húzni. Sokan mondták, hogy a földrajz nem fő tantárgy, azt nem kell akkora nagy lendülettel tanítani, én viszont ezt tettem. A másik dolog, sokkal többre megy az ember szép szóval, dicsérettel, mint ostorozással, a hibák észrevételével. A harmadik pedig az, hogy az a jó, vagy legalábbis okos ember, aki nem a hibákat keresi az többiekben, hanem a jót”

– összegzi 80 évnyi élet és 40 évnyi tanítás tapasztalatait.