Az erdészeti tudomány első magyar alma matere

Rudolf Valovič igazgató A bécsi udvar felismerte azt, hogy a bányászat elméleti szakemberek kinevelése nélkül rablógazdálkodássá fajulhat, és lényegében ez a felismerés vezényelte a Mária Teréziához közeli befolyásos természettudósokat is, amikor felvetették az erdészeti és erdőgazdálkodási tanszék megnyitásának szükségességét. Mivel a vagyonosodás kapcsán a Bányászati Kamara bírt a legkiterjedtebb erdőterületek használati és tulajdoni jogával, kézenfekvőnek tűnt, hogy az erdészeti és erdőgazdálkodási oktatást a bányászati akadémia keretében oldják meg. Mindennek alapjául az úgynevezett Tereziánus erdészeti rendtartás szolgált, amely hatályos volt az egész monarchia területén, ugyanakkor hiányoztak azok a szakemberek, akik azt a gyakorlatban végrehajtották volna. Mária Terézia a bányászati akadémia tantervét az alábbi észrevétel hozzáfűzésével hagyta jóvá: „Jóváhagyom a tervezetet, de figyelembe kell venni az erdészeti tudományok oktatásának szükségszerűségét is, mert a fa a bányászat szempontjából nélkülözhetetlen.” Történt mindez 1770-ben, s magát az erdészeti oktatást Delius Traugot Kristóf „Bevezetés a bányászati tudományokba” című előadása nyitotta meg. 1770-től kisebb-nagyobb megszakításokkal folyt az erdészeti oktatás, mígnem az erdőterületek romlása kapcsán az udvari kamara 1795-ben javaslatot nem tett az önálló erdészeti akadémia létesítésére, de a kísérlet kudarcba fulladt. Több mint egy évtizedes útkeresés után Ferenc József császár 1808. január 5-én kinevezte David Wilckens professzort az erdészeti tanszék élére, aki 1809. február 12-én, éppen Ferenc József születésnapján tartotta meg székfoglaló előadását, amivel kezdetét vette az „önálló és nyilvános erdészeti intézet” működése.

Az oktatási nyelv egészen a kiegyezésig német volt, közben Wilckens halála után 1835-ben Feistmantel Rudolfot nevezték ki tanszékvezető tanárnak, aki 1836-ban alapítója lett az iskola botanikus kertjének. 1847-ben került az intézet Schwarz Ignác irányítása alá, az oktatás váltakozva magyar és német nyelven folyt, ugyanakkor választható oktatási nyelvként angol és francia nyelven is folyt tanítás. Az akadémia kinevezett professzorai között olyan kiválóságokat fedezhetünk fel, mint Lázár Jakab, Fekete Lajos, Niken Zsigmond, Wagner Károly, Illés Nándor, akik tudományos munkájuk által megalapozták a Kárpát-medence világszerte elismerést kiváltó erdő- és vadgazdálkodásának alapjait. Az erdészeti akadémia új épületét 1892. június 26-án adta át Wekerle Sándor pénzügyminiszter Bethlen András gróf jelenlétében. Az akadémia ebben a felállásban 1919-ig működött, amikor is a döntéshozatalra felhatalmazott nagyhatalmak új határokat jelöltek ki a Kárpát-medencében. Az iskola szellemisége a tanári karral együtt menekülésre kényszerült, rövid megállóra Miskolcra, majd pedig a mostani működési helyére, Sopronba került. A jelenleg működő selmecbányai erdészeti szakközépiskola elődjének alapító levelét 1919. június 3-án állították ki.

Rudolf Valovič mérnök, az intézmény mostani igazgatója elmondta, a tulajdonviszonyok változása és az eurokonform igények új kihívásokat jelentenek az iskola számára is. A klasszikusnak mondható erdészképzés mellett kísérleti jelleggel beindították az erdészeti menedzsment szakot, amely a maga nemében egyedüli Szlovákiában. Erre a szakra csak érettségizett diákok jelentkezhetnek, a felvételt nyert diákok kizárólag erdészeti szakoktatásban és idegen nyelvek tanításában részesülnek, felvételi vizsgát biológiából kell tenniük. A középfokú erdészeti képzésre az alapiskolák végzősei kerülhetnek be, akik sikeresen felvételiznek matematikából, szlovák nyelvből és természetrajzból. Az igazgató arról is tájékoztatott, hogy jelenleg a Szlovákiában működő erdészeti szakközépiskolák közül egyedül a selmecbányaiban oktatnak erdei környezetvédelem tantárgyat, ami azt eredményezte, hogy a korábban kizárólag fiú osztályokban most évente négy-öt lány is szakvizsgát tesz. Érdeklődésünkre az igazgató elmondta azt is, hogy a magyar jelentkezők közül egy-egy évfolyamba átlagosan két–három érdeklődőt vesznek fel, akik a szlovák nyelvi nehézségek ellenére általában sikeresen befejezik az iskolát.

Štefan Petrikovič mérnök elkalauzolt bennünket az oktatási intézmény madár-rehabilitációs részlegébe, ahol az iskola diákjai állatorvosi segédlettel olyan szárnyas ragadozók gyógyítását végzik, amelyeket a környékről sérülten szállítanak be hozzájuk. Az állomáson eddig több mint négyszáz madár életét mentették meg, s a legtöbbjüket újra szabadon tudták bocsátani. Az iskolában működő solymász szakkör tagjai közül az iskolából kikerülve többen nem csupán hobbiszinten, hanem élethivatásként űzik tovább ezt az ősrégi szakmát. Európa nagy repülőterein vadászmadaraikkal biztosítják a légi közlekedés biztonságát, minimálisra csökkentve annak a lehetőségét, hogy madarak kerüljenek a sugármeghajtású repülőgépek útjába.

Rudolf Valovič mérnök úgy véli, az ilyen speciális képesítést nyújtó iskolák, mint az erdészeti szakközépiskola csak akkor képesek ráhangolódni az általános európai követelményekre, ha élő kapcsolatokat tartanak fenn azokkal az államokkal, amelyek meghatározóak a fejlődés szempontjából. Tanulmányútjai során meglepetéssel tapasztalta, hogy különösen az északi államokban mind az erdőgazdálkodást, mind pedig a vadgazdálkodást a mi normáink szerint végtelenül alacsony színvonalon művelik, soha nem foglalkoztak például trófeás vad nevelésével, Svédországban és Norvégiában a szarvas vadászata csupán húsvadászatot, hentesmunkát jelent. A felvett norvég kapcsolat azt eredményezte, hogy az északiak most ettől az iskolától kértek tervezetet a trófea-vadgazdálkodás szakmai részére felismerve, hogy jelenleg egy-egy kimagasló trófea lényegesen jövedelmezőbb üzletet jelent, mint a hús.

A solymászok Štefan Petrikovič mérnökkel Somogyi Tibor felvételei Szlovákiában a selmecbányai és a liptóújvári erdészeti szakiskolában évente átlagosan nyolcvan erdészt nevelnek, akik közül a fele tovább tanul Zólyomban vagy Brünnben. A készülő új erdőgazdálkodási és a már hatályos halászati törvény olyan kihívást jelent e környezetünkhöz kötődő szakmákhoz, amelyekre magyar vonalon is érdemes lenne felfigyelni. Természetvédelmi, tájökológiai szakoktatás már most is folyik az egyes mezőgazdasági szakközépiskoláinkban, vad- és halgazdálkodást viszont – mely képesítés nélkül sem halász-, sem vadászterületet a törvény előírása szerint létesíteni nem lehet – magyar nyelven sehol nem oktatnak. Annakidején a magyar erdészeti oktatást Sopronba evakuálták, úgy vélem érdemes lenne fontolóra venni az ilyen irányú magyar nyelvű oktatás periodikus visszahonosítását. Nem csupán azért, mert a szlovákiai vadászpagonyokban alig található olyan erdész, aki magyarul is meg tud (mer) szólalni, hanem azért, mert a magyar erdészeti szaknyelv tájainkról már teljesen kiveszett, holott a kontinensen a német mellett a mi nyelvünk biztosítja a legtöbb lehetőséget a pontos megnevezésre.

A Soproni Erdészeti és Faipari Szakközépiskola végzős diákjai minden évben ellátogatnak Selmecbányára azért, hogy az alma mater lépcsőin állva megemlékezzenek azokról, akik a magyar nyelvű erdészeti oktatás alapjait megteremtették. Most, több mint egy évszázad múltán mindazoknak, akik a magyar egyetem megvalósításán gondolkodnak, talán érdemes lenne megfontolni azt is, hogy a vadászat és a halászat mint mesterség, s mint hivatás tájainkon a jövőben húzó ágazat lehet. Ahhoz viszont, hogy működhessen, szakemberekre lesz szükség, akiknek biztos, hogy nem esne nehezükre, ha anyanyelvükön tanulhatnák a szakmát.