Az emlékezés szép szomorúsága

Már megint szaladtunk. El kellett menni még Gesztetére, Rimaszombatba, Tornaljára, meg jaj hova is még? Megint szaladtunk. A csomagtartó telve örökzölddel, virággal, mécsessel. Kapkodás, rohanás, egy perc néma csend a halmok, a betonlapok fölött, aztán bevágódni az autóba és indulás tovább. Hova ez a nagy sietség? Ugyan hová? Este aztán holtfáradtan leül a fél megyét bebarangoló, átfagyott emlékező, és már ahhoz is fáradt, hogy eszébe jusson, milyen is volt, mikor még éltek a szerettei, s ő gyerekként kicsit félve, kicsit izgulva indult ki este a temetőkbe, gyertyát gyújtani rég elholt ősök sírján. Eszébe jut a soha nem látott nagyapja, ki hét évet Amerikában dolgozott, hogy hazahozzon valamit a nagy pocsolyán túlról. Eszébe jut, hogy minden elveszett valahol, mert az ősi porta helyén ma tömblakások meredeznek, az egykor gondosan ápolt kert helyén nő a dudva, mert gazdátlan, mert senkié és mindenkié. Eszébe jut, hogy nagybátyja mennyire szerette a rumot, s milyen jól sakkozott, eszébe jut, hogy nagyanyját karácsony böjtjén temették, hogy apja milyen fiatalon hagyta itt ezt a világot, s mekkora haraggal a szívében. Eszébe jut Lajos bácsi, az utolsó úriember, akivel olyan jókat nótáztak néha. Lajos bácsi kedvenc nótája a Ha kimegyek a doberdói harctérre volt, s mielőtt meghalt volna, saját pénzén rendbe hozatta a faluban az összes útszéli keresztet. Ugyan lesz-e még ilyen ember abban a faluban? Eszébe jut ifjan eltávozott barátja, aki vonatkerekek alá menekült az abszolút kisebbségi helyzete és meg nem értettsége elől. Óhatatlanul beugrik a festő barát képe, aki alig múlt 38, mikor egy kisváros buszpályaudvarán értelmetlen és gonosz halál csapott le rá. Kibukkan az idő ablakán egykori barátnéja, aki egy orvosi műhiba miatt, három árvát hagyva maga után tűnt el az időben. Belesajdul az emlékezésbe egy alig ötven évesen elviharzott, tanítómesterének tartott férfiú arca. Felvillannak ismerős arcok még a számtalan fénykép között, amelyeket most kénytelen kezébe venni, mert idegességében kiborította az egész dobozt. Nézi hát az ember a porrá vált arcokat, hol félig sírva, hol csak szomorkásan, hol meg nevetve egy-egy régi sztorin, amit csak ő, meg az a másik oldalon lévő ismerhet. Megdöbben, hirtelen ráncait kezdi számolgatni, meg halottait. Valahogy egyre többen vannak ott, abban a megismerhetetlen dimenzióban. Nézi az evilági vándorló a messzi fényeket, mikor este kimegy gyertyát gyújtani a nagyihoz, akinek személyes tárgyait máig nem bírta kidobni, pedig csak a helyet foglalják. Azok a fények ott libegnek és villognak, élők és melegek, mintha tényleg visszajönnének egy pillanatra a lelkek, megmelegednének az apró lángok fényében és melegében, hogy aztán újra elröppenjenek a maguk világába. Marad az emlékezés szép szomorúsága, meg a reménység. Egy puha pillantást vágyik néha az ember, csak egy szót, még egy ne haragudjot kimondani, és elereszteni végleg a menni kívánót. Nehéz az itt maradottaknak, ha telve vannak kimondatlan szavakkal. Meg kell hát próbálni legalább halkan kimondani őket, ott kint a gyertyalángoknál, talán attól porhanyósabb lesz az álom. Nehezen alszom el ilyenkor, halottak napja tájékán.