Az emberek nem féltek feltárni a múltat

Azok közé tartozom, akik az elmúlt tizenöt évben nem változtatták meg a munkahelyüket, ugyanakkor nagymértékben megváltozott a munkahely szelleme és küldetése is. A levéltár 1989 előtt olyan intézmény volt, ahová hébe-hóba betévedt egy-egy történész vagy helytörténész. Ám 1990 után az „egyszerű” ember is bejött hozzánk, aki valamiképpen a múltbeli sérelmeit kívánta orvosolni. Volt olyan esztendő, hogy ötezernél is többen látogattak el hozzánk. Úgy tapasztaltam, a tizenöt év alatt az emberek is sokat változtak. A nyolcvankilenc előtti kor szelleme olyan volt, hogy nagyon kevés ember tudott kibontakozni, kevesen foglalkozhattak a múlttal, mondhatták el a véleményüket. Mára megtanulták, van joguk, és már nem csak darabszámra veszik őket. A nyolcvankilenc utáni időszak hatalmas pozitívumának tartom, hogy a nézetek különbözőek lehetnek, nem csak fekete és fehér szemlélet létezik, hanem az egész színskálát lehet használni. Persze, van ennek negatív kihatása is, néha az emberek arrogánsabbak, sokkal kevésbé toleránsak.

Közvetlen környezetében, a munkahelyén milyen volt a hangulat nyolcvankilenc novemberében? Féltek az emberek kinyilvánítani az érzéseiket, vagy azonnal csatlakoztak a változást követelőkhöz?

Mindenki eufóriával nézte az eseményeket, de a legelején kicsit tartózkodtak. December elején már lehetett látni, hogy az emberek sokkal nyíltabban mernek beszélni, részt mernek venni a különféle nagygyűléseken. A levéltárosok óvatosságával bennem is volt egyfajta várakozás, sikerül-e mindaz úgy, ahogyan elindult. Végül a levéltárosok körében az első nagy „míting” 1989 karácsonya előtt volt Pozsonyban, ahol követeltük, végre ne tartozzunk azon államok közé, ahol a levéltárba látogatót mindenféle ürüggyel elutasítjuk, nehogy véletlenül kutasson valamilyen újkori anyagot. Nyolcvankilenc előtt a szovjet levéltárakkal együtt a mieink voltak a legzártabbak. Most, tizenöt év elteltével a svédek mellett a legnyíltabbak a levéltáraink.

Ön már a fordulat előtt igazgatói posztot töltött be, és a nyolcvankilences események sem ingatták meg a székét. Ezt nem túl sokan mondhatják el magukról...

Ezerkilencszáznyolcvanhét augusztusától vagyok a vágsellyei levéltár igazgatója. Nyolcvankilenc előtt nagyon kevés olyan ember került vezető beosztásba, aki nem volt párttag. Sosem léptem be a kommunista pártba, akkor sem, amikor ezt nem vették jó néven. Már tíz éve dolgoztam a levéltárban, amikor igazgatóvá neveztek ki, és ebben tulajdonképpen a szakma győzedelmeskedett. Amikor a Galántán, a járási pártbizottság mellett megalakult a történelmi szakbizottság, abba – noha nem voltam párttag – engem is beválasztottak. Egyszerűen nem volt senki olyan, aki a középkorhoz, vagy a 18–19. századi történelemhez értett volna. Ha valaki nem tud latinul, nem tud írni a középkorról. Azért nyolcvankilenc előtt is igyekeztek valamilyen történelmi alapot adni a történelmi kiadványoknak, igaz, megszabták, miről mennyit írhatnak, s miről nem szabad egyáltalán.

Levéltárosként jól ismeri a történelmet. Más szemmel nézte a nyolcvankilences eseményeket, mint az „átlagember”? Próbálta összehasonlítani történelmi eseményekkel, az 1956-os Magyarországgal, esetleg a francia forradalommal?

Eleinte én is úgy néztem az eseményekre, mint a többi ember. Hatalmas megmozdulást láttam. Számomra ezek az események segítettek megérteni olyan történelmi eseményeket, amelyeket azelőtt nem tudtam értelmezni. Például nem tudtam megérteni a francia forradalmat annyira, mint nyolcvankilenc után, mert most már értem a tömegek szerepét. Nekünk az iskolában, az egyetemen úgy oktatták a történelmet, hogy nem fektettek kellő súlyt az események valós leírására. Most pedig láttam-látom, hogy az emberek mennyire manipulálhatóak, ami nem éppen pozotívum. Nemcsak a nyolcvankilences eseményekre, hanem a későbbi történésekre, választási kampányokra és hasonlókra is gondolok. Az ember megértette: a történelem sokkal színesebb, mint ahogyan azt a tankönyvekben leírták. A levéltárak szerepe is nagyban megváltozott. Például amikor nyolcvankilencben átvettük a járási nemzeti bizottság pénzügyi osztályának iratait, egyáltalán nem gondoltuk, hogy azokból fél év múlva olyan élő iratok lesznek, amelyekért az emberek százai fognak az ajtók előtt tolongani. Hiszen a vagyonelkobzásról volt szó, vagyis egy hatalmas jogtalanság jogorvoslásának lettünk a részesei.

A levéltár közintézmény, amelynek más intézményekkel vannak kapcsolatai. Ezek menynyiben változtak az elmúlt tizenöt évben?

Hatalmas pozitívumként értékelhető a levéltár és az önkormányzatok jó viszonya. Igaz, azelőtt a helyi nemzeti bizottságoktól is átvettük az iratanyagot, de ha most egy településnek szüksége van valamire, nyugodtan hozzánk fordulhatnak. Igaz, nem mindig tudunk segíteni, mert ahol a járásbíróság nyolcvannégyben megsemmisítette az iratai nagy részét, egyszerűen nincs miből segíteni. Ha az úgynevezett nevesítetlen földek községi vagyonná válnak, az önkormányzatok megint hozzánk fordulhatnak majd dokumentumokért. A helytörténetírás terén is hatalmas változás történt. Az emberek egyszeriben nem félnek feltárni a múltjukat. Nyolcvankilenc előtt a történelem egyes fejezetei tabuk voltak, nem lehetett róluk írni. Ha volt egy jelentős plébános a faluban, hiába csinált bármit, arról nem volt szabad írni. Esetleg nagyon körbe kellett írni, hogy valamit elmondhassanak róla. Most egyszeriben lehet valós történelmet írni. Olyan reneszánszát éli a helytörténetírás, amire az utóbbi ötven évben nem volt példa. Ami a többi intézménnyel való kapcsolatokat illeti: a földhivatal, a bíróságok – amelyek arra hivatottak, hogy a múlt jogtalanságait próbálják orvosolni a restitúciós törvények végrehajtásával – szoros kapcsolatot tartanak velünk, szükségük van az iratanyagunkra. Anélkül elképzelhetetlen a restitúció, hogy ne ismernék, mit kell orvosolni.

Magánemberként hogyan látja a nyolcvankilenc utáni másfél évtizedet?

Hatalmas változást tapasztaltam. A gyerekeim eleve úgy nőttek fel, hogy nem ismerik azokat a korlátokat, amelyek közé annak idején bennünket szorítottak. S ha lassan is, megnyílik Európa, mások a lehetőségek. És rövidesen nem úgy fognak kijárni a gyerekeink külföldre, hogy ott segédmunkások legyenek, hanem megfelelő szakmai háttérrel érvényesülnek majd. Két gyermekem van, az egyik éppen most fejezte be az egyetemet, a másik végzős levéltáros szakon. Látom, ők másként viszonyulnak az élethez. Nem élnek abban a tévhitben, hogy ha az ember belép egy munkahelyre, ott kell leélnie az egész életét. Van bennük egyfajta bátorság, ami belőlünk hiányzik. Nem mindent tartok pozitívumnak, ami nyolcvankilenc után történt. Sokszor látom, hogy nem teljesen tiszta pénzekből lehetett a társadalom magasabb kategóriájába jutni. A minap hallottam egy felmérésről, amely azt vizsgálta, mennyire pesszimista a lakosság. Ebben is van igazság. Sokan vannak munka nélkül, ami nem éppen jó, de ezen a téren is egyre újabb lehetőségek nyílnak. Meg kellett szoknunk, hogy az a biztonság, ami nyolcvankilenc előtt volt, egyszeriben nem létezik. Az élet felgyorsult, a követelmények nagyok. Nincs olyan kategória, amely elmondhatná magáról: holnap is ugyanezt a munkát végzi majd – ugyanilyen körülmények között. A negatívumokat és a pozitívumokat összevetve, mindenképpen kedvezően értékelem az elmúlt tizenöt évet. Nagyok a lehetőségek, és rajtuk múlik, miként élünk velük.