Amikor a törvény fontosabb a gyerekek érdekénél

Aztán ha a magunkfajta oda kerül és rászorul a hatóságok védelmére, megtapasztalja, hogy minden kicsit másként van. Főleg, ha menekülni kényszerülő nő olyan kicsi, jelentéktelen országból származik, mint Szlovákia. Ígéretes kutatói karrierA dunamocsi származású Frisancho Sylvia három éve a washingtoni szlovák nagykövetség segítségével jött haza három gyermekével. Végső elkeseredésében döntött így, miután a férje a lelki terrort követően már az okmányait is elzárta. Amíg együtt éltek, a férfi alig törődött a fiaival, de házasságuk a harmadik gyerek születése után romlani kezdett, most pedig már ádáz harcot folytat a férj a kizárólagos felügyeleti jogért, és nem válogat az eszközökben. Pedig ahogy az lenni szokott, minden olyan szépen indult… Sylvia és a perui származású José Augusto Frisancho Perea a Prágai Károly Egyetem Orvosi Karán ismerkedett meg. Sylvia 1993-ban, Augusto 1999-ben diplomázott, ugyanebben az évben, Attila fiuk megszületését követőn összeházasodtak, majd 2000-ben a férj unszolására Amerikába költöztek. „A férjem akart mindenáron kimenni, azt mondta ott több a lehetőség a szakmai fejlődésre, a karrier építésére. A baltimore-i John Hopkins Egyetemre szerződtünk, ez nagyon nagy lehetőség volt, mert a világ egyik legnevesebb orvosi kutatóközpontjáról van szó. A sors úgy hozta, hogy a három gyerek mellett is az én karrierem indult ígéretesebben, és ma már látom, hogy a férjem ezt nem tudta elviselni. Más volt az elképzelése a nők szerepéről és a közelben letelepedett testvére valamint az ott élő népes dél-amerikai közösség csak erősítette benne ezt” – mondja Sylvia. Mindennek ellenére az első években boldog volt Amerikában, ahol még két fia született, 2002-ben Előd és 2004-ben Ákos.  „Nem volt egyszerű szinte egyedül ellátni őket, de mindent győztem, annyira érdekelt és feltöltött a munkám. A két kisebb fiú születését követően már nyolchetes korukban visszamentem dolgozni, kezdetben rész-, majd teljes munkaidőben. Kutatóorvos voltam, egereken vizsgáltuk a szívizomgyulladás immunológiai kórmechanizmusát ígéretes eredményekkel. Több fontos publikációm is megjelent, már azok közé tartoztam, akiket akadémiai pályára készít fel az egyetem. Engem választottak. Íratlan szabály, hogy házaspárok közül az egyik építhet karriert, és a férjemnek ez sem tetszett. Amerikában nem is praktizált orvosként, mellettem volt asszisztens a laboratóriumban, de csak nyolcórás munkaidőben. Máig talány számomra, mivel foglalkozott az után, hogy letelt a munkaideje, mert általában késő éjszaka ért haza. A család egyre nagyobb teher volt számára, pedig egyre kisebb részt vállalt az otthoni teendőkből.” Lelki terror és irányításmániaAz amerikai élet annyira megtetszett a férfinak, hogy a végleges letelepedést fontolgatta, és szerette volna elintézni a zöld kártyát. Erre csak úgy volt esély, ha Sylvia még többet publikál és bizonyítja, hogy nélkülözhetetlen kutató. „Ehhez biztosabb hátérre, több támogatásra lett volna szükségem, de ezt, sajnos a férjemtől nem kaptam meg. Még a laboratóriumban sem számíthattam rá mindenben, mert nem bírta elviselni, hogy a saját feleségének a beosztottja. Elvárta, hogy az életünk kizárólag az ő igényei és elképzelései szerint alakuljon, folyton azt ismételgette, hogy ő jobban tudja, mi a jó nekem, mint én magam. Bántott, hogy egyáltalán nem értékeli a munkámat, de azért elvárta volna, hogy a letelepedési engedélyért még jobban hajtsak. Volt, hogy tizenhat órás kísérleteket végeztem, amelyekben a beosztásából kifolyólag kötelessége lett volna részt venni, de nem tette meg. Ha a gyerekekre vigyázott, tudtam, hogy tűkön ül mellettük, és minden porcikája elvágyik otthonról. Ezt a nyomást már nem bírtam, 2009-ben ideg-összeroppanást kaptam. Októbertől 2010 tavaszáig betegállományban voltam, de akkor sem számíthattam rá, alig járt haza. Végül édesanyám utazott ki hozzánk, és a férjem kérésére hazahozott. Akkor még az volt a megállapodásunk, hogy miután felépültem, Amerikában eladjuk a házat és visszaköltözünk Szlovákiába.” Sylvia és a három gyerek három hónapot töltöttek Szlovákiában és 2009 őszén valóban azzal mentek vissza Baltimore-ba, hogy felszámolják az ottani életüket. A férje azonban akkor már hallani sem akart a Szlovákiába költözésről, és a hivatalos irataikat elzárta. „Folyamatosan azzal támadott, hogy nem vagyok képes ellátni a gyerekeket, mert beteg vagyok. Látványosan hordta az élelmiszersegélyeket mindenféle templomokból, hogy demonstrálja, mennyire szegény. Nyilván kiszámolta, hogy a gyermekeit egyedül nevelő apaként pont elég segélyt tudna összeszedni ahhoz, hogy kevés munkával viszonylag jól éljen, mert akkor már a válást és a gyermekek kizárólagos felügyeleti jogát kezdte emlegetni. Később odáig fajult a helyzet, hogy az áramot és a telefont is kikapcsoltatta. Megtehette, ekkor már csak az ő nevén volt a ház. Én jövedelem nélkül nem tudtam fizetni a kölcsön rám eső részét, és miután megfenyegetett, hogy adósságba fog juttatni, kénytelen voltam ráíratni a tulajdonjogot. Munkát nem tudtam szerezni, mert az Egyesült Államokban hivatalosan nem alkalmaznak alacsonyabb beosztásban, mint amilyen az ember végzettsége, a laboratóriumba pedig nem vettek vissza. Egy ilyen szintű intézmény nem foglalkoztat könyörületességből komoly magánéleti válsággal küzdő embereket, azt várja el, hogy mindenki teljes mértékben a munkájára koncentráljon. Ezzel véget is ért a kutatói karrierem, ami máig nagy szívfájdalmam, de fontosabb volt számomra, hogy a gyerekeimet biztonságban tudjam. Elhatároztam, hogy mindenképp elhagyom a férjemet, hazajövök velük, és itthon újra felépítem az életünket. Bíztam magamban, a szakmai tudásomban, a szüleim támogatásában, abban is, hogy a fiaim könnyen beilleszkednek, mert a két nagyobb annak köszönhetően, hogy gyakran töltöttük itthon a nyarakat, írt-olvasott magyarul. Csak azt nem tudtam még, hogyan tudunk a férjemtől szabadulni.” Menekülés AmerikábólSylvia végül 2010 júliusában rendőri segítséggel menekült el otthonról. Mivel a családi erőszak áldozatait segítő szervezeteknél nyíltan közölték vele, hogy elszállásolni nem tudják, mert a fizikailag is bántalmazott nőket részesítik előnyben, pár hétig egy baráti házaspárnál húzta meg magát a gyerekekkel.  „Beadtam a válókeresetet, de csak fél év múlva került volna sor a tárgyalásra, addig nem élhettem vissza a barátaim jóindulatával. A férjem kicseréltette a házon a zárakat, nem tudtam elhozni az útleveleinket és más fontos iratokat, ezért a washingtoni szlovák nagykövetség segítségével, pótútlevéllel jöttünk haza 2010. augusztus 25-én. Férjem már másnap feljelentést tett ellenem gyermekrablás miatt. 2011 januárjában Pozsonyban le is zajlott az első tárgyalás, ahol közölték velem, hogy a bizonyítás terhe teljes egészében rám hárul. Innen, Szlovákiából kellene bizonyítanom, minek voltak kitéve Amerikában, hogy egy súlyosan diszfunkcionális családi környezetből menekültem el, ahol mindannyian szenvedtünk és a gyerekek védelmében hoztam meg ezt a nehéz és fájdalmas döntést. Az ottani rendőrség nem hajlandó egy igazolást sem kiadni nekem, a kérvényemre azt válaszolták, nincs esetszámom, holott kétszer is jártak nálunk. Az erőszakellenes szervezet igazolta, hogy az ügyfelük voltam, a barátaim is megírták, hogyan bánt velünk a férjem, ennek ellenére a Pozsonyi Járásbíróság úgy döntött, a gyerekeket vissza kell küldeni az apjukhoz Amerikába. A bírónő ahhoz tartotta magát, hogy a nemzetközi jog szerint a gyerekeket a megszokott környezetbe kell visszahelyezni, egyáltalán nem érdekelte, minek voltunk ott kitéve, és az sem, hogy a fiúk nem akarnak visszamenni. Megfellebbeztem a döntést, de a kerületi bíróság, újabb tárgyalás kitűzése és a meghallgatásunk nélkül jóváhagyta. Rögtön kaptam is egy felszólítást a férjem ügyvédjétől, hogy jelöljem meg az időt és a helyet, amikor és ahol átadom a gyerekeket. Ez számomra elképzelhetetlen volt, ezért az Alkotmánybírósághoz fordultam, mely 2012 májusában, azzal az indoklással, hogy sérült az igazságos eljáráshoz való jogom, mert nem vették figyelembe az eset sajátságait, visszaadta az ügyet a Pozsonyi Kerületi Bíróságnak. Az újratárgyalás a korábbi szellemben folytatódott, a bírónőt az sem érdekelte, hogy a gyerekeim semmiképp nem akarnak visszamenni az apjukhoz. Rettegtem, hogy erőszakkal veszik el tőlem őket, ezért tavaly Magyarországra költöztünk.” Visszaküldenék a fiúkat az apjukhozSylvia és három fiai azóta Győrben élnek, a fiatal doktornő az ottani és a révkomáromi kórházban is dolgozik aneszteziológusként. De nem a munka, nem is a sok utazás a legnagyobb teher számára, hanem a folyamatos rettegés, hogy elválasztják a gyerekeitől. „Szkeptikus vagyok, mert ugyanaz a bírónő kapta vissza az ügyet. A fiúkat szociális kurátor vagy pszichológus jelenléte nélkül hallgatta ki, és egyáltalán nem vette figyelembe, hogy mindhárman azt mondták, velem akarnak élni. Azt állítja, meg vannak félemlítve, pedig ha valamitől félnek, az csak az, hogy az apjuk akaratuk ellenére elviszi őket. A bírónő semmilyen mellettünk szóló bizonyítékot nem vesz figyelembe, visszadobta a washingtoni szlovák nagykövetség levelét is, amelyben azt igazolta a konzul, hogy szükséghelyzetben voltunk. Egy idő után rájöttem, az a célja, hogy semmilyen bizonyíték ne legyen az aktában, ami mellettem szól. Sajnos, az ügyvédeim sem tekintették igazán magukénak az ügyet, mindennek magamnak kellett utánajárnom. Most nincs ügyvédem, mert már pénzem sincs rá. Ingyenes jogi képviselethez pedig jogom nincs, mert a keresetem több mint a létminimum 1,6-szorosa. Közben tavaly novemberben Amerikában is született egy bírósági döntés arról, hogy a gyermekek kizárólagos felügyeleti joga a férjemé, és vissza kell küldenem őket Amerikába. Sem engem, sem a fiúkat nem hallgattak meg, mert kiutazni nem tudtunk, az itteni bíróságot pedig nem kérte erre az amerikai bíróság. Még 2010 szeptemberében Komáromban is beadtam a válókeresetet, de elválasztani sem tudnak bennünket, mert a férjem egyszerűen nem veszi át a papírokat, az amerikai hatóságok pedig nem hajlandók együttműködni. Azóta teljes bizonytalanságban élünk, lelki és anyagi szempontból is. A fiúk már unják, hogy állandóan résen kell lenniük, folyton figyelmeztetem őket, hogy ne álljanak szóba idegenekkel. Két munkahelyen dolgozom, hogy el tudjam tartani őket, mert családi segélyt sem kapok, úgy tudom, ezt a férjem veszi fel Amerikában. Egyszer itt is járt a szüleimnél, hogy látni akarja a gyerekeket, de ők nem akartak találkozni vele. Egyértelmű, hogy semmiféle apa–gyermek viszony nincs a fiaim és a férjem között. Részéről ez az egész csak kicsinyes bosszú, mert nyilvánosságra hoztam, milyen despota” – sóhajtott Sylvia, aki lélekben már arra készül, hogy míg a legkisebb fiú is betölti a 16. évét, menekültként fognak élni. Hol van a törvény betűje mögött az ember?Ez még nyolc év bizonytalanságot, keserűséget jelent – ha csak a bíróság jobb belátásra nem tér, és nem kezdi el a törvény betűi mögött a konkrét emberi sorsot is látni. Mert tény ugyan, hogy a gyerekek jogtalan elviteléről szóló nemzetközi egyezmény elrendeli a gyerek visszaküldését eredeti, megszokott környezetébe, ha a másik fél nem egyezett bele a költözésbe, de itt joggal tehető fel a kérdés, hogy a három Frisancho fiú számára azóta melyik a megszokott a környezet. Azt is mérlegelni kellene, melyik szülő az, amelyik a lelki és anyagi törődést, a szeretetet biztosítani tudja számukra. „Olyan esetben, amikor a szülők nem képesek együttműködni, szó sem lehet közös gyámságról. Az apjuk viselkedése olyan érzékeny korban okoz súlyos megrázkódtatást a fiúknak, hogy ez egész további életükre hatással lesz” – érvel Sylvia.  A bírónő persze érvelhet azzal, hogy az apa engedélye és tudta nélkül hozta el a fiúkat, de figyelembe kellene vennie az okokat is, amelyeket barátok vallomása és a washingtoni nagykövetség is igazol. Nem utolsósorban pedig a fiúk akaratát, akik nem akarnak az apjukkal élni. Vagy ha mindenáron csak az írott jogszabályhoz ragaszkodik, azt a részt is megtalálhatná benne, miszerint a gyereket nem küldik vissza, ha bizonyíthatóan megszokta az új környezetét, illetve ha az anyától való elszakítása lelki traumát okozna nekik. Sylvia az igazságszolgáltatás igazságosságában már nem reménykedik, csak abban, hogy a férje belefárad a bosszúhadjáratba. „Soha nem volt közelebbi kapcsolata a fiaival, ha tényleg fontosak volnának számára, Szlovákiába költözött volna velünk. A nyelvet ismeri, körzeti orvosként kényelmesen élhetett volna. Az elmúlt három évben egy centet sem küldött nekünk, de arra telik neki, hogy Szlovákiában is ügyvédet, tolmácsot fizessen. Még arra is ügyel, hogy egy Baltimore-i templomban imádkoztasson értem, mint betegért, így készíti elő a terepet, hogy ha kimennénk, azonnal elvehesse tőlem a gyerekeket. A gyülekezet honlapján találtam meg a nevemet, azonnal telefonáltam a templomba, hogy értem ne imádkozzanak, mert nem vagyok beteg, sőt, másokat gyógyítok. De a férjemet már csak a bosszú hajtja, az ügyvédeinek meg ahhoz fűződik érdekük, hogy minél tovább elhúzzák az ügyet, hiszen keresnek rajta. A legutóbbi fejlemény, hogy a gyerekek felkerültek az Interpol eltűnt személyeket kereső listájára, holott mi nem tűntünk el, csak elköltöztünk. Az amerikai nagykövetség képviselteti magát a tárgyalásokon, de soha senki nem keresett meg, hogy pontosítsam a tartózkodási helyünket. A nyilvánosság az interneten egy beteg, sőt, elmebeteg személyt ismerhet meg, akinek már az Interpollal is volt dolga. Kitervelt, módszeres hadjárat folyik ellenem, amelynek célja a teljes megalázásom, befeketítésem, és úgy látom, nincs az a hatóság, amely ennek gátat akarna szabni” – mondta keserűen a doktornő, aki az elmúlt három évben rendesen kiismerte a jogi útvesztőket. Rég rájött arra is, hogy senkire nem számíthat, legkevésbé azokra, akiknek az volna a dolguk, hogy minden körülményt, és mindenekelőtt a gyerekek érdekeit figyelembe véve döntsenek.