Alig találni jó pásztort széles e vidéken

Néhány nappal ezelőtt épp egy fotózásból voltam úton hazafelé Rozsnyóról Kassa irányába, s épp a naplementében aranysárgán világító Szádelői-völgyben gyönyörködtem. A völgy előtti réten egy nagyobb tehéncsorda haladt a falauba vezető úttal párhuzamban, gondoltam, jó fotó lehetne belőle, ezért az országútról lefordultam Szádelő irányába. Mindig mondják, hogy kicsi a világ, s ez most is beigazolódott, ugyanis a tehenekre vigyázó pásztor – amit akkor még csak nem is sejtettem – épp egy régi ismerősöm édesapja volt. Az út szélén félrállva a kocsim ablakából odakiáltottam, hogy nem-e bánná, ha készítenék róla pár felvételt. Nem bánta, sőt, úgy éreztem, egy kicsit talán még örült is a felkérésnek, s hogy még véletlenül se érkezze magát meggondolni, azonnal kiszálltam és kattintottam pár képet. A saját képarchívumomba tervezett fotósorozat végül egy hosszabb beszélgetéssé nőtte ki magát, s igazából így jöttek létre ezek a sorok is. „Fontos megemlíteni, hogy a tehenekre a gulyások vigyáznak, a juhokra pedig értelmeszerűen a juhászok. Természetesen, van erre egy afféle univerzális megnevezés is, a pásztor. Én egyébként viszonylag kevés időt töltök kint a tehenekkel, inkább odabenn a telepen jövök-megyek, teszem a dolgomat. A munkakörömbe tartozik például a ganajozás, az etetés, az inszeminálás, az elletés és igazából minden, ami egy gazdaság gördülékeny müködéséhez tartozik” – mondta Gresó Csaba, a pásztorként is dolgozó, három sikeres fiúval is büszkélkedő családapa.

Változnak az idők

A Csabi bácsival rögzített interjú során sok mindenről szó esett, többek között arról is, hogy bár manapság már nem sokan foglakoznak a témával, az állományra vigyázó pásztorok között hatalmas különbség van. Éppen ezért az interneten is fellelhető szakirodalomban kezdtem el keresgélni, s ahogy azt a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzkutató Intézete által 2001-ben kiadott Magyar Néprajz című kötetben is megtaláltam, kisebb marhafalkák pásztor nélküli legeltetése, őrizetlensége, tehenek tanya közeli kikötése és pányvás legeltetése, akárcsak az ökrök és fejőstehenek éjszakai egyéni legeltetése a 20. században még megszokott dolog volt. A családi (nagy-családi) pásztorkodásról, a családtagok (főként serdülő fiúk és nőtlen legények) marhaőrző szerepéről megemlékeznek a 18–19. századi elbeszélő források. A szomszédos Magyarországon például a legeltető marhatartás a legutóbbi időkig főként nyájszervezetben, pásztori felügyelet mellett történt. Élesen elvált egymástól a közeli legelőre naponta kihajtott marhacsapatok és a tavasztól őszig a távoli legelőn élő marhaállomány tartásmódja. A központi népterületen a népnyelv szigorúan megkülönbözteti a naponta kijáró csordát a tartósan a legelőn élő gulyától. Előbbi főként a fejőstehenek, a kisborjak csapata, utóbbi a napi haszonvételből kivont „tőkeállomány” szervezeti egysége. A heverő marha, a vágó- és járómarha az esztendő nagyobb részét, olykor a telet is a távoli legelőkön, havasokon, alföldi pusztákon vagy erdőségek között töltötte. Így ment ez hosszú századokon keresztül. A pásztorok gondjára bízott marhaállomány jellemzésére őszi, téli ellátása alapján a „rideg”, a jószág embertől idegenkedő természetét tekintve pedig a „szilaj” jelzőt használta a nép, s nyomában a néprajzi irodalom. Ezek a jelzők főként a telet is távoli szállásokon, telelőkön, illetve a legelőn töltő jószágra illettek. Mindig létezett, s a 19. század második felében már túlsúlyban volt a tavaszi kihajtástól az őszi beszorulásig a legelőn élő ún. „félszilaj” marhaállomány is. Ezt György napjától (április 24.) vagy május 1-től Mihály-napig (szeptember 29.), esetleg november elejéig tartották a legelőn.

„A 18–19. század folyamán főként a gulya szót használta a népnyelv a legelőn háló marhacsapatok megnevezésére. Nem ismerik ezt a szót Erdélyben, Moldvában. Megfelelője a Kiskunságban és itt-ott a Dél-Alföldön a barom (például Hódmezővásárhely). Az ökrökből álló félszilaj marhacsapat neve többnyire csorda, ökörcsorda. Mindhárom szó etimológiája tanulságos. Gulya szavunk elsődleges jelentése ’szarvasmarha’ lehetett, s felmerült kaukázusi származásának ötlete. A Bodrogközben használatos gulyacsapat, falkagulya, csapatgulya elnevezés alátámasztja a szó elsődleges jelentésére vonatkozó feltevést. Honfoglalás előtti ótörök jövevényszó a barom, mely szintén kettős jelentést hordoz. Csorda szavunk szláv eredetű. Az alföldi mezővárosok gulyái a 18–19. században hatalmas méretűek voltak. Debrecen cívis gazdái időnként 10–12 gulyát szerveztek, s egy-egy gulyában 1000 marhánál kevesebb nem volt. Kiskunhalas gazdái az 1760–1770-es években 9 baromban járatták a 14 ezres tőkeállományt. Az 1200–1600 jószágból álló gulyákat, barmokat egy-egy számadó irányításával 7–8 bojtár őrizte. Az ökörcsordák létszáma általában kisebb volt, a Nagykunságban 500–700 jószágból állt, falvakban még kevesebb ökör kellett hozzá. Főként a nagy marhaállománnyal rendelkező települések szerveztek gulyákat a jószág korára, állapotára való tekintettel (szűzgulya, kisgulya, üszőgulya mint bika nélkül járó csapat, továbbá a fias tehenek bikával járó csapata az anyagulya vagy nagy gulya, s volt még tinógulya is 2–3 éves ökörtinókból). A kisebb települések legfeljebb egy-egy gulyát tudtak kiállítani, s abban összecsapták az üszőket a tehenekkel, s az ökörtinókkal” – olvasható a kötetben.

Kihalóban a szakma

Ahogy azt Csabi bácsitól megtudtam pásztor és pásztor között is különbség van, hiszen ezen a mesterségen belül is hierarchia, vagyis egy alá- és felérendeltségi rendszer szerint osztódnak szét az egyes pozíciók. „A legfelsőbb szinten az örökös pásztorok vannak, akik általában az idősebb, tapasztaltabb emberek, őket valójában úgy választják meg, mint a színházak örökös tagjait. Ők hosszabb ideje vannak a szakmában, és általában az Alföldön tevékenykednek. Utánuk vannak a csikósok, akik lóhátról legeltetik a ménest. Őket követik a gulyások, akik a tehenekre vigyáznak. Utánuk a juhászok vannak, akik a juhokra vigyáznak, a rendszer legalján pedig a kondások vannak, akik régen a disznókat őrizték. Természetesen, mint minden szakmában, a miénkben is számtalan újítást vezettek be az elmúlt évtizedek során, ami ezeknek a funkcióknak a részleges eltünését, megszünését eredményezte. Míg a disznókat korábban szintén kihajtották a legelőre, ma már ilyennel szinte sehol sem találkozhatunk. A pásztorokat pedig általánosságban a villanypásztor helyettesíti, ami szintén hozzájárul a szakma lassú de biztos kihalásához. De igazából azért is hanyatlik a szakma, mert régen rendszerint apáról fiúra szállt, egy családon belül több generáció adta át egymásnak a pásztorbotot. Ez azonban a mi esetünkben sem érvényes, hiszen míg édesapám kővmüvesként dolgozott, az én fiam sem pásztorkodnak. Azt hiszem, hogy nem csak az érdeklődés csökkent eme szakma iránt, de a pásztorok szaktudása, minősége is leromlott. Ami egyébként nem titok, hiszen sokan csak azért jelentkeznek az ilyen munkákra, mert egyszerűen nincs más lehetőségük. Bármennyire is szomorú ezt kimondanom, de elkorcsosult a szakma” – közölte Gresó Csaba, aki a szádudvarnokméhészi gazdaság teheneit kollégáival együttműködve kora tavasztól késő őszig napi szinten kihajtj a Szádelői-völgy előtti legelőkre.

„Gyönyörű folyamat ez, főleg olyan napokon, amikor a kora reggeli napsütésben ragyog a völgy, délután pedig a naplemente festi aranysárgára a környéket. Régen egyébként Szent György napján, április végén hajtottuk ki őket és egészen az első keményebb fagyok beálltáig kint voltak, de manapság télére már karámokba hajtuk őket. Persze még most is vannak itt a környéken olyan helyek, ahol a gulyás hónapokon átt, éjjel-nappal kint őrzi az állatokat. Be kell vallanom, hogy én még sosem csináltam ilyet. De ha meg is kérnének rá, talám még akkor sem vállalnám a csuhában alvást, őszintén szólva jobban érzem magam, ha saját házamban, a családom körében térhetek nyugovóra” – zárta Gresó Csaba.