Akik túlélték a Don-kanyari borzalmakat

Az elmúlt héten emlékeztünk meg a Don-kanyarnál bekövetkezett áttörés hatvanadik évfordulójáról, az elesett magyar honvédekről, az értelmetlenül a halálnak kiszolgáltatott emberi sorsokról. Sok szlovákiai magyar településhez hasonlóan a csallóközi Egyházkarcsáról is többen ott vesztették az életüket.

A nyolcvannyolc éves Méhes Rudolf bácsi szakaszvezetőként harcolt a Don-kanyarban. „Mínusz negyvennégy fok volt, teljesen befagyott a folyó, olyan erős volt a jégpáncél, hogy az orosz tankok keresztülmehettek rajta. Át is törtek a védgyűrűn, és csak jöttek, jöttek felénk. A tisztjeink kiáltoztak, hogy mindenkit fel kell kelteni, meneküljünk, mert végeznek velünk. Az oroszok meg csak lőttek, kilyukasztották a pálinkáshordókat is. Hiába mondták a tisztek, hogy ne igyunk, egyikünk mégis belekortyolt a pálinkába. Fél órán belül csontkeménnyé fagyott. Negyvenhárom novemberében érkeztem meg Komáromba. Gonosz háború volt, az apám harcolt az elsőben, azt mondta, hogy akkor legalább volt mit enni. A Don-kanyarban nem.” Nem értek azonban véget Rudolf bácsi megpróbáltatásai. Alig hogy hazaért, visszavezényelték az orosz frontra, ahol fogságba esett, és csak hét év elmúltával láthatta újra feleségét, akivel addig mindössze fél évet tölthetett együtt.

Gódány Zoltán bácsi, aki most nyolcvanhárom éves, elmondta, a Don-kanyarban őrvezető volt az aknavetőknél. Egy dombon állomásoztak viszonylag védett állásokban, s az előreküldött felderítők adták meg a lövések irányát. De nemsokára elfogyott a gránát. Ahogyan ételt sem kaptak, meleg ruhát sem. „Mikor megkezdődött a visszavonulás, másfél-két méteres hóban vezetett el minket a parancsnokunk. Találkoztunk német autókkal is, de amint megpróbáltunk felkapaszkodni, puskatussal ütötték le a kezünket. Éheztünk, meneteltünk és éheztünk. Szumi községben egy egész zászlóaljat találtunk lekaszabolva, lovakkal együtt. Végül a nyers lóhúst ettük. A lábam már kezdett elfagyni, mikor a sebesültszállító vonattal sikerült eljutnom Kijevbe. De ott sem sikerült kezeltetni, mert jött a parancs, hogy tovább kell menni. Már régen tavasz volt, mire Debrecenbe értünk. Itt fertőtlenítettek, mert tele voltunk tetűvel.” Zoltán bácsi ezután a komáromi kórházba került, ahonnan aztán felépülése után újra kiképzésre vezényelték Erdélybe. S amikor Németországba kellett volna mennie, lemaradt a századától. Fogságba került, majd onnan orosz munkatáborba. Csak 1948-ban jöhetett haza.

Gódány László, Egyházkarcsa polgármestere szerint az utódoknak kötelező rendszeresen megemlékezni az egykori szomorú eseményekről. „A Csallóközben nagyon sok közösség érintett, falunkban is rengeteg csonka család maradt. Többek között édesapám, Gódány Gábor is részese volt az ütközetnek. Századhírvivőként szolgált, s életét a véletlennek köszönhette. Éppen üzenetet vitt egy állomásra, amikor találat érte az állásukat. Mikor visszaért, már megjelentek az orosz katonák, s parancs volt kiadva a menekülésre. Számomra az egykorú filmhíradókat és más dokumentumokat szemlélve az a legmegdöbbentőbb, hogy a Don-kanyari ütközetben a magyar honvédek nem is igazán tudták kinek az érdekeit védik, s mégis becsületesen harcoltak első világháborús fegyverzetükkel, élelem nélkül, nyári öltözékben. Meggondolatlan döntések következtében vesztek el értelmetlenül katonák ezrei.”