Ahogy idősödnek, úgy patinásodnak a cipői

Sárai Attila édesapja nyomdokaiba lépett. A 77 éves Sárai Fülöp annak idején Pozsonyban, a Zsidó utcai cipészetben kezdte meg pályafutását, pár évvel később a dunaszerdahelyi cipőgyárba került, ahol hosszú éveken keresztül férfi és női lábbeliket varrtak. Ezeket a lábbeliket a simonyi (Partizánske) központi raktárba szállítottak, innen pedig szinte Csehszlovákia minden szegletébe került belőlük. „Később volt egy időszak, amikor a szovjet katonaság számára gyártottunk szűrcsizmákat, naponta legalább 200 párat, és nemegyszer előfordult, hogy külön műszakokra kellett bejárni szombatonként, olyan nagy volt a kereslet. Mert azok olyan csizmák voltak, hogy még a mai napig is használhatóak lennének, ha lenne belőlük. Akkor fonállal varrtak, fa szegelteket használtak, nem volt ragasztás mint manapság, örökös garanciájú, szinte elnyűhetetlen lábbelik készültek” – emlékezik vissza Sárai Fülöp cipészmester. 

Attila is gyakran ellátogatott az üzembe édesanyjával, aki szintén itt dolgozott és itt csapta meg először az orrát a bőr és a csiriz illata. Nyáron téli, meleg csizmákat varrtak, télen pedig könnyű, nyári szandálokat. Modellválasztás nem nagyon volt, adva volt egy típus, amit hónapokon át gyártottak. 1989-ben jött a változás és egyik napról a másikra megszűnt az üzem a munkahelyekkel együtt. „Kinyitották a nagykaput, és mindenki ment, ahova tudott” – meséli Sárai Fülöp cipészmester.

Néptáncosok igényei
1992-ben Sárai Fülöp és felesége, Erzsébet megnyitotta a cipőjavító műhelyt, amely a mai napig üzemel és amelyben már a fiuk, Attila is jelentős részt vállalt. „A kétezres évek elején elkezdődött a néptánccsoportok fellendülése, egyre többen azzal kerestek fel, hogy csizmára lenne szükségük, illetve ilyen-olyan és amolyan cipő is jó lenne. Végül meggyőztek és egy pár darabot elkészítettem, az elsőket 2008-ban. Persze a hír szájról szájra terjedt és fokozatosan egyre több érdeklődő jelentkezett.

Abban, hogy ez a cipő- és csizmakészítés ilyen sikeres lett, nagy szerepe van Csonka Zsiga bácsinak is Komáromból, aki megtanította nekem a lábbeli felsőrész készítésének minden csínját-bínját” – meséli Attila, akitől azt is megtudtuk, hogy a lábbeli felső és alsó talp részének az elkészítése két teljesen különálló tudomány és szakma. 

A cúgos cipő és társai
Egy nap megszületett az ötlet – ki mástól, mint a feleségtől – hogy ha a néptáncosok ilyen elégedettek, akkor esetleg magánszemélyeknek is lehetne méretre készíteni cipőket. „Elkészítettem pár mintadarabot és felkeltettem az emberek érdeklődését, mert nem mindenkinek felel meg a sorozatgyártású lábbeli. Van, aki az egyedi minőséget részesíti előnyben. Kizárólag marhabőrrel dolgozom, a belső bélés pedig disznóbőr. A cipő legdrágább része a talpa, mert ez a marha háta közepéből, az úgynevezett kruponból készül, ami a marhabőr legértékesebb része. Megjelentek az egyedi modellek is: a sima derby, a bécsi, a budapesti modell (az egyes elnevezések a díszítésre utalnak), vagy a gumibetétes „cúgos” cipő, ami eredetileg egy katonai tiszti cipő volt, napjainkban viszont fellengzősen az angol chelsea (cselszi) cipő modellnek neveznek. Ennek az a jellegzetessége, hogy egy fekete gumibetét van a szárán, ami megkönnyíti a felhúzását, és a cipő extra csillogó bőrből készül. Egy ilyen cipő annak idején csupán a tiszteknek dukált, a katonák továbbra is a fűzős bakanccsal voltak kénytelenek bajlódni. A cúgos cipő komplikáltabb változata a tiszti csizma volt, melynek jellegzetessége az extrémen szűk, térdig érő magas szára volt. Milliméternyi pontossággal kellett kimérni a szárat, hogy még beléphető, de egyben feszes is legyen, de csak annyira, hogy ha bele is izzad a láb, még le lehessen húzni” – magyaráz lelkesen Sárai Attila.

A cipőkészítés egyenlete
Hasonló precizitást igényel a néptáncosok számára készített csizma is. Ezek elkészítéséhez a szükséges kaptafákat, sámfákat, a különböző alkatrészeket már csak idős cipészektől lehet beszerezni, mert megvenni, legyártani manapság már szinte lehetetlen. Hasonló a helyzet a varrógépekkel is. A Sárai-műhelyben van olyan régi varrógép is, amit a vastelepen, a kidobott szemét között találtak.

Ami a ruháknál, a szabónál a szabásminta, az a cipőknél a szakrajz. A méretre szabott lábbeliket a Knöpfel Róbert által kitalált paraméterek szerint készítik az egész világon. Az ő egyenletei, a geometriai lábfej, a csontozat anatómiai bemérései szerinti adatok alapján készül el egy papírminta, a cipész szabók ezt terítik a bőrre és ennek az alapján készítik el a cipő szabásmintáját, amit tovább finomítanak. Vékonyítják a bőrt, ott ahol szükséges, varrják, bélelik és összevarrják a felső részt, ezután következik az aljmunka. Rámát varrnak rá, ahogyan a nóta is mondja, hogy „rámás csizmát visel a babám”, sarkat bélelnek, bőrtalpat varrnak, és varrógéppel rögzítik, főleg a néptáncosok csizmáit, hogy teherbírók legyenek. 

Csak egy esély
Húsz évvel ezelőtt a cipész szakma nem ismerte a ragasztást. A technológiai folyamatok, melyeket Sárai Attila most is használ, úgy vannak kidolgozva, hogy a cipő mindig, éveken keresztül javítható legyen. Egy kommersz cipőt 30-40 eurós átlagáron lehet megvásárolni, nagyon hamar tönkre is megy és javíthatatlan, mert olyan nagyüzemi technológiát használnak a gyártásánál, ami csak egyszer alkalmazható. A hibák, sérülések nem javíthatók, vagy ha igen, nem éri meg sem a fáradságot, sem a költséget.

„A cipőüzletekben garmadában állnak a kipróbálásra váró cipők, az ember belelép a műanyag cipőbe, kényelmes, puha, azonnal alkalmazkodik a lábhoz, de élettartama nincs. Nekem csak egy esélyem van, én nem készíthetek négy egyforma párat, hogy a vevő a legkényelmesebbet tudja kiválasztani. A mi míves cipőink értelme az, hogy ahogyan idősödnek, úgy patinásodnak és viselőjüket akár életük végéig kiszolgálhatják, hiszen állandóan javíthatók. Hordani kell, gyúrni kell és tökéletesen alkalmazkodik viselője lábformájához, mert a belső bőr bélése olyan, mint egy memóriavánkos” – állítja tapasztalatból a cipészmester.

A kaptafa az alap
Közép-Európa egyetlen fa kaptafákat készítő műhelye Pápán van. A Sárai-műhely kaptafái is innen származnak, de van egy, amelyet Attila talált ki és engedélyeztetett, így a pápai műhely is készítheti, ez pedig a honfoglaló csizma, a jellegzetes felfelé hajló orral. Néha olyan nagy a kereslet, hogy akár fél évet is várni kell egy-egy kaptafa elkészítésére. Ez a megrendelő nevével felcímkézve meg is marad és a legközelebbi megrendelésnél újra használható. A műhely alatti pincében százával sorakoznak a különböző kaptafák, nemcsak az aktuálisak, de olyanok is, amelyeket Attila jártában-keltében különböző cipészmesterektől gyűjtött össze. Mindegyik egyedi darab, minden cipész megismeri a saját kaptafáját.

Kevés cipészmester van nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte is. Érdekes módon a legnagyobb kereslet a kézzel varrott cipők iránt keleten, főleg Kínában van. Abban az országban, ahonnan tódulnak hozzánk a gyér minőségű, olcsó lábbelik. Viszont az ottani jómódú emberek nagyra értékelik a kézimunkát és nem átallnak akár csillagászati összegeket is kifizetni egy becsületesen megvarrt jó minőségű cipőért.

„Nagyon örülnék, ha valaki csatlakozna hozzám és megpróbálná átvenni, továbbvinni ezt a szakmai tudást, művelni ezt a mesterséget, nehogy kihaljon. Szívesen átadnám minden tapasztalatomat, megosztanám a tudásomat mindazokkal, akik erre hajlandóságot mutatnának, mert úgy gondolom, lassan, de biztosan növekedni fog a kereslet a minőségi cipők iránt” – vallja Sárai Attila cipészmester.