Adriai hajónapló

Az Aloha. Nyolc éve szállítja a turistákat a Domagoj Rakuljic kapitány vezette öttagú legénység. A zágrábi Horvát Idegenforgalmi Közösség ezzel az egyre elterjedtebb nyaralási lehetőséggel ismertette meg a szlovákiai újságírók csapatát. Élményeinket – stílusosan – hajónapló formájába ötvözve adom közre, abban a hiszemben, hogy kedvet kapnak egy kis a hajókázáshoz.

Első nap

Huszonhatan vagyunk, belakjuk a világégés alatt kórházként működő, majd alapos átalakítás és komfortosítás után magántulajdonba kerülő hajót. Nyolc éve szállítja a turistákat a Domagoj Rakuljic kapitány vezette öttagú legénység, ám az Alohán a legnagyobb főnök mégis Blazenka asszony, a kapitány felesége. Az „alagsori” tizennégy kabin kétszemélyes, a berendezés egyajtós szekrényből, kis mosdóból, tükrös szekrényből és kényelmesen széles emeletes ágyból áll. (Figyelem: a hajó nem szálloda, törülköző nem jár a vendégnek!) A fedélzeti faburkolatos légkondicionált szalon a közös étkezések színtere, ahol a férfi kollégák legnagyobb megelégedésére tévézni is lehet. Mert bár a tenger csodálatos, a foci világbajnokság is az. Travaricával, tájjellegű prsuttal (napon szárított dalmát, papírvékonyra szeletelt sonkával), sajttal és olívával várnak bennünket a házigazdák. A trogiri kikötőben a kormányos kolomppal jelzi: irány a nyílt tenger, irány Hvar. A mediterrán életöröm, a napfény, a levendula és a későn fekvők szigete. Épp levendulaaratáskor érünk oda, a sétányok kis boltjaiban vászon zacskókban (10 kuna), illetve illatos olajként (15 kuna) árulják az őslakosok. A sziget városai mindig csodálatosak, nem sokban térnek el egymástól. A boltok késő éjszakáig tartanak nyitva, a preszszókban, utcai teraszokon pedig rézbőrű, vagy pecsenyére sült vendégek hűsölnek, kávéznak (5 kuna), a németek söröznek (0,5 l cca 12-15 kuna), de a legtöbben vízzel kevert vörösbort – bevanda – (5 kuna) kóstolgatnak, vagy fröccsöt (7 kuna) isznak. Dalmácia 1185 szigete közül 66 lakott, Hvar a leglátogatottabb.

Vacsorára betérünk egy helyi kocsmába, egy konobába – ahogy a horvátok nevezik. Halat és salátát rendelünk, de nem tudunk ellenállni az illatos fehér kenyérnek sem, természetesen borral öblítjük le a finom falatokat. Éjszaka van, ráérősen sétálunk a hajó felé. A helyiek kérdezik, honnan jöttünk, beszélgetünk, enyhe szellő kerekedik, a levegő megtelik bódító levendulaillattal. – Ez a szerelem illata – súgja a fülembe egy idős bácsi, aki szerint: ha a rózsa a szív szimbóluma, a lila levendula a léleké.

Második nap

A szakács a reggelinket készíti. Mivel a hajón csak török kávét szolgálnak fel, többen, akik úgy véljük, presszókávé nélkül nem élet az élet az Adria mellett sem, gyorsan kirohanunk a legközelebbi preszszóba. Van aki a dupláért 5, van, aki 8-10 kunát fizet. Nem tudni miért. Blazenka magyarázata: piacgazdaság van. Hajónkkal Vis felé tartunk. Kellemes szél teszi elviselhetővé a forróságot, fürdőruhára vetkőzve elfoglaljuk a felső fedélzetet. Fogy a napolaj és az ásványvíz. Az egyik kolléga sorra ontja a vicceket, már mindenünk fáj a sok nevetéstől. Szerencsére akad közöttünk szimultán fordító, így a házigazdák is velünk vigadjanak. A kapitány irányt változtat. Egy öbölben leengedi a horgonyt, lépcsőket erősít a hajó oldalára, és a tengerbe parancsol bennünket. Lelkesen engedelmeskedünk. Aztán mielőtt megérkeznénk Visre, újabb kitérőt teszünk. – Olyan helyre megyünk, amely a legtöbb turista előtt általában rejtve marad – tudatja velünk a szimpatikus 33 éves Domagoj. A sziget túloldalára hajózunk, a sziklákban tengeralattjáróknak kiépített óriási búvóhelyeket fedezünk fel. Állítólag üresek. Jelentkezett egy vállalkozó, aki kibérelte volna, és diszkókat rendezett volna a búvóhelyeken. A különleges helyszín óriási vonzerő lett volna, ám a vállalkozó nem kapott engedélyt.

Kikötünk. Megtudjuk, valaha katonák állomásoztak a szigeten, tiltott övezetnek számított, turisták nem látogathatták. A horvát idegenforgalom irányítói a csendes településnek nagy jövőt szánnak, ugyanis Krisztus előtt négyszáz évvel a horvát tengerpart első városa volt, templomában ezerháromszáz éve harangoznak misére – meséli az idegenvezető, majd bár tűz a nap, gyalogsétára indulunk. A múzeum új kiállító teremmel bővült, látni kell. Bármennyire érdekesek a tenger fenekéről felhozott kincsek, mi a tavaly felfedezett Tito szobrot keressük. Egy rácsos kapu mögött vár méltóbb elhelyezésre. Mivel többen is jártunk már a szigeten, a változás jeleit keressük. Vannak. A vendéglátóipari egységekben gyorsabb a felszolgálás, az ódon házak kertjeiben hangulatos presszók, konobák nyíltak, tiszta mosdókkal, illemhelyekkel. A kávé 4–5 kuna, az ásványvíz decije 1,50, 2 deci minőségi borért 24 kunát kérnek. (Egy euróért 7,20 kunát adnak) Délután busszal indulunk a sziget másik oldalára, az olaszos hangulatú Komizára. Gyors városnézés után néhányan a helyi strandon landolunk, a többiek, az újoncok számára szinte kötelező a hajómúzeum megtekintése. A kísérő fantasztikus történetekkel szórakoztatja a turistákat, egyetlen szépséghibájuk, hogy egy szó sem igaz az egészből. Finom halat eszünk vacsorára, a helyiek gofnak hívják. Előnye, hogy nincs benne sok szálka. Persze, a vendégfogadást a szigetlakóknak még tanulniuk kell. Mert bár a sós tengeri víz biztosan jót tesz a bőrnek, vannak, akik úszás után zuhanyoznának. A strandon ott a zuhany, csak víz nem folyik belőle. Még szerencse, hogy a hajó összkomfortos, hét zuhany áll a turisták rendelkezésére. És míg menet közben takarékoskodni illik a vízzel (az árammal is), a kikötőben kedvünkre pancsolhatunk.

Harmadik nap

Bisevo felé tartunk, hiszen aki Visre látogat, nem hagyhatja ki a Kék barlangot: 31 méter hosszú, 17 méter széles, a tenger mélysége 18 méter. A napsugarak egy víz alatti sziklanyíláson keresztül jutnak a barlangba, a fénytörésnek köszönhetően ezüstösen szürkéskék, majd türkiz színben pompázik a tenger. Már-már azt hisszük, hiába horgonyoztunk le elsőnek a bejárattól néhány méterre, kísérő híján nem gyönyörködhetünk a természeti csodában. Ugyanis a barlangba csak hivatalos hajóval szabad bemenni. Előírásszerűen várakozunk, a kisebb hajókon érkezők azonban fütyülnek a helyi szokásokra. Vannak, akik saját gumicsónakon lopódznak be a barlangba, mások beúsznak. Lehet, hogy miattuk nem szabad a barlang belsejében evezni, nehogy fejbe kólintsa őket valaki. És a búvárok miatt is, akik állítják, csodálatos a Kék spilja élővilága. A haladás egyszerű: a sziklafal mentén kell tologatni a csónakot. Ezt tette a kétórás késéssel érkező idegenvezető-csónakos, aki otthon felejtette az udvariasságot. Pedig ez a vendéglátás alapja. A Komizához tartozó kopár Bisevo sziget 32 lakója mezőgazdasággal foglalkozik és legújabban önállósodási terveket szövöget. A Kék barlangból akarnak „élni”, a bevételből – amely most a városé – csodákat remélnek. De ha megvárakoztatják a turistákat...

A hajóút előnye, hogy „menet közben” fürödni lehet. A kapitány, aki úgy ismeri az adriai tengert, mint a tenyerét, a legszebb öblökben állítja le a motort és engedélyezi az úszást. – Solta és Brac között Blazenka egy parányi szigetre hívja fel a figyelmünket. – Ez a szerelem szigete. Lakatlan, ide csak nappal érkeznek a párok. Ha a szülők nem találják lányukat, sejtik, hogy szerelmével csónakba szállt és irány a sziget. Tenger, napfény, nyugalom – ez kell a szerelmi légyotthoz – sóhajt a kapitány felesége, majd huncut mosollyal bevallja, szerelmével – jelenlegi férjével – nem egyszer tették meg az utat a szigetre. Brachoz tartozik, ugyanis amikor – legalábbis a rege szerint – a soltaikak is igényt tartottak rá, a bračiak kötelet fontak és magukhoz húzták.

Brac mellesleg a fehér terméskövek szigete. Nemcsak helyben, külföldön is braci kővel burkolják házaikat a jómódúak. Az ősi kőfaragást tanítják, az ügyesekből mesterek lesznek, a tehetségesekből szobrászok – magyarázza az idegenvezető, majd végigvezet Bol városka tengerparti sétányán. Büszkén beszél a legismertebb homokos strandról, az Aranyszarv-öbölről (Zlatni rat), a vízi sportolási lehetőségekről. Mert a sziget és városai évről évre épülnek és szépülnek. És drágulnak. Míg másutt egy palack – másfél liter – ásványvíz 5–6 kuna, ott 9, a szimpla presszó 8, egy gombóc fagyi 3 helyett 4 kuna. Talán azért is, mert sokcsillagos osztrák szállodakomplexum épült Bolban.

Negyedik nap

A várost elhagyva kétórás hajóút következik, és a sziget túloldalán fekvő, kedves, bájos Milna kikötő. Bár már 1984 óta fogadja a hajókat, csak az utóbbi években találtak rá a turisták. A monarchia alatt vagy 3000 őslakosa volt, de a háborúkat követően, illetve a kommunista rendszer elől aki tehette, elköltözött, rendszerint külföldön vállalt munkát. Ma 750 lakos tanulja a vendéglátást, a vendégfogadást, külföldi magántőkéből egyre több szálló, panzió épül. 650 fekvőhely áll a turisták rendelkezésére. A békebeli hangulatot árasztó kikötő Splitből, valamint Supetarból komphajóval, úgynevezett trajekttal is elérhető.

A hajón az ember a tenger kékjétől és a sziklákról visszaverődő napfénytől úgy elbódul, hogy alig veszi észre a csodálatos természetet. A parton jó beszippantani a píniafenyők illatát, hűsölni a sudár pálmafák árnyékában, vagy megérinteni az agavét, amelyek szálaiból leheletfinom csipkét vernek az asszonyok. Az alkonyi fényben úszó táj pedig annyira szép, hogy szinte giccses.

Horvátország tengermelléki településein felejthetetlen élményt jelent a piac megtekintése. Az a része, ahol az őstermelők kínálják a kívül piros, belül zöldes paradicsomot (kilója 6-10 kuna), vagy a mézédes őszibarackot (10-15 kuna), a jellegzetes bujazöld spenóthoz hasonló mangoldleveleket, a mélylila padlizsánt, a zsenge zöldbabot és nem utolsósorban a friss szmokvet, a fügét. Csak ne volna minden anynyira drága, sóhajt a turista. Az árusok elmondják, a földet csak kínkeservvel lehet művelni. A birtokok határán emelt kőtorlaszok mutatják, hogy minden kapavágás után kövek fordulnak a felszínre. És mert nagyon megdrágult az élet, nekik is árakat kellett emelni. Vásárlási szándék nélkül lődörgünk a piacon, majd a hangulatos sikátorok csúszós, fényes kövezetén araszolunk a tömegben. A tereken zene szól, mindenütt más, összemosódnak a dallamok, a szerelmesek összeborulnak, a magányosok szerelemre vágynak. Enni kellene valamit – mondják a férfi kollégák amint meglátják a kockás abroszú falatozót. Tengeri herkentyűt kóstolgatunk, de csak módjával. Egyrészt azért, mert az éttermi árak borsosak, másrészt: a hajón készül a búcsúvacsora. Többféle roston sültekből áll össze az ünnepi menü, a grillezés a kormányos feladata. Az Aloha fedélzetéről ínycsiklandó illatok szállnak, a sétálók meg-meg állnak, s figyelik a készülődést. A többfogásos lakoma végén palacsintával kedveskedik a szakács. Hálásak vagyunk a finom falatokért, s csodáljuk őt azért, hogy a nagy hőség ellenére órák hosszat a serpenyőket forgatta. Sajnáljuk alvással „pocsékolni” az időt, hiszen Trogir kikötőjében pezseg az élet. Meg aztán, egészségtelen teli gyomorra nyugovóra térni.

Ötödik nap

Az Adriai-tenger hajnalban is csodálatos: vize kristálytiszta a kikötőben is. Dalmácia pedig romantikus, derűs, barátságos. Mert bárhová vetődik az utas, természeti csodákba, építészeti remekekbe, történelmi nevezetességekbe botlik. És kedves, barátságos emberekbe, akik kellemessé teszik a nyaralást. A horvátok megtanulták, csak az tér vissza az országba, aki jól érezte magát.