A Waterfall zenekar eddig megjelent munkáira érdemes odafigyelni

A saját szerzeményeiket játszó amatőr zenekarok nagyrésze a legkisebb technikai felkészültséget igénylő nagyon kemény rockot, esetleg a trash-, death-, nu- és még ki tudja milyen metált választja önkifejezési formájának. A maradék ambiciózus fiatal „zenész” pedig általában a dugig telt dance-, pop-, house-piac réseit célozza meg alkotásaival – általában minimális sikerrel. Az eredeti, vagy legalábbis egyéni hangzású zene nagyon ritka. A Waterfall zenekar eddig megjelent munkáira – a nyolc korábbi demofelvételre és arra az utolsóra, amelyből klip is készült – érdemes odafigyelni. Dalaikban a modern rockzene alapjaira érdekes, sokrétű etno hangzást építenek. Ezt a stíluseltolást – vagy elmosást – autentikus hangszerekkel valósítják meg (afrikai dobok, klarinét), ami különösen izgalmassá teszi a kompozícióikat. A legkiforrottabb felvételük, a New Generation már megközelíti a befutott, profi zenekarok hangzásminőségét. A dal zeneileg legeredetibb része kétségkívül az ének és az akusztikus gitár kettős kadenciája az utolsó másodpercekben, ami persze észrevétlen maradna az előtte lévő percek drámai parabolája nélkül. Értem ezalatt a lassúbb felvezetést és dal központi részét alkotó hangzáskavalkádot a sokrétegű gitárszólóval, valamint a basszusgitár technikai bemutatójával. Bár a nagy gyorsasággal „elkövetett” frazeálás még mindenkinél jár némi technikai bizonytalankodással, ennek ellenére az átgondolt, ötletdús hangszerelés a századvégi rockzene legszebb hagyományait eleveníti fel.

Nem tagadható le az erős U2-hatás, de ez – főleg a gitáros részéről – az igényesség zálogaként, egyértelmű pozitívumként van jelen. A ritmusszekció időről időre szólószerepet vállal, ami egy dalon belül kissé fárasztó ugyan a hallgató számára, ám egyértelműen a zenészek jó felkészültségére utal. Ebbe az egy dalba tömörített virtuozitás egy félcédényi zenei anyag esetében akár már kiegyensúlyozott hatást is kelthetne, és a hallgató sem érezné a zenészek részéről a „most vagy soha” kissé kínos igyekezetét. Figyelmet érdemelnek az énekszólam azon részei, amelyek kiemelik az énekes hangjának inkább „énekmondó”, mint klasszikus értelemben vett jellegét. Ami egyértelműen hiányzik a zenekar utolsó felvételéből, az az előbb már említett, nem szokványos rockzenekari hangszerek jelenléte, amelyek ha elő is fordulnak a felvételen, szinte lehetetlen őket meghallani. Ettől ugyan a zenéjük jobban hasonlít több ezer hasonló zenekaréhoz, félek, hoszszabb idő elteltével a dal címét felidézve nem lesz már mire emlékeznünk. Lovas Tibor