A tehén esete Sztálinnal

Mindig az orgonavirág jut eszembe gyerekkorom május 1-jei ünnepségeiről. Az udvarunk tele volt orgonával, és rendszerint orgonacsokorral mentünk a május elsejei felvonulásra. Igaz, az utóbbi tíz évben már nemcsak az orgonát, hanem a házassági évfordulómat is eszembe juttatja ez a dátum. Meggyőződésem, hogy leendő feleségem előre megfontolt szándékkal tűzte ilyen nevezetes napra az esküvőnket, mert annyira már akkor is ismert, hogy ami nincs piros betűvel a naptárba írva, arról elfeledkezem.

De visszatérve a gyerekkori május elsejékhez: ha napos volt az idő, akkor nem is volt az olyan rossz buli. Főleg azért, mert nem kellett iskolába menni. Jobban mondva, tanulni nem kellett, de az iskolába el kellett menni, hiszen onnan indult az autóbusz, amelyik a szomszédos városba, Vágsellyére szállította a diáksereget. Mindenki kapott valamilyen papírzászlót, lufit, vagy kis botra kötött színes papírszalagocskákat, amivel a tribün előtt lehetett integetni az onnan letekintő kommunista tótumfaktumoknak. Hogy az említett orgonacsokor sorsa mi lett a felvonulás után, arra már nem emlékszem, de a papírzászlókat meg integetőket hazavittük, és még napokig mindenfélét játszottunk velük.

Emlékszem, hogy a csehszlovák mellett mindig akadt magyar nemzeti zászlócska is. Na nem mintha a nemzettudatot akarták volna bennünk erősíteni. A magyar trikolór a KGST meg a Varsói Szerződés tagállamának a zászlajaként volt kötelezően jelen a menetben. A felnőttek persze nem papírzászlócskával integettek, hanem hatalmas lobogókat cipeltek. Meg transzparenseket. Mindenféle, a béke és a szocializmus megőrzésére meg élmunkára biztató feliratokkal. És persze a szocializmus nagyjainak az arcképeivel.

Apámtól hallottam, hogy a háború utáni években ezeket a portrékat minden május elsejei készülődéskor a párt illetékese szelektálta: kinek a képével lehet még felvonulni, és ki az, aki már „nem aktuális”. Például Slánský az egyik évben még követendő jelkép volt, a másikban már koncepciós perben elítélt áruló. Persze voltak örök jelképek, Marx, Engels és Lenin portréja mindig az élen járt, de a legnagyobb méretű képekről akkoriban Joszif Visszarionovics Sztálin elvtárs mosolygott a felvonulókra.

Erről is apámtól hallottam egy történetet. Akkoriban az Erdőháton dolgozott, és a munkatársaival együtt Malackán vett részt a munka ünnepén. Nagy divat volt akkor az allegorikus kocsi: az egyes üzemek, termelőszövetkezetek az ünneplők között haladó, feldíszített teherautón vagy traktor vontatta pótkocsin mutatták be az üzemük büszkeségeit. Az egyik mezőgazdasági szövetkezet büszkesége egy kitűnően tejelő tehén volt. Ezt a szegény állatot kötötték ki a pótkocsira, majd végighurcolták a városon. A „szekér” persze illően fel volt díszítve: az elejére egy hatalmas Sztálin-portrét erősítettek. A traktor egyszer csak hirtelen lefékezett, amitől a szegény tehén meglódult. A fejével átütötte a transzparenst, úgyhogy Sztálin elvtárs izmos nyakán hirtelen egy marhafej ült…

Apám máig sajnálja, hogy nem fotózta le. Pedig a kezében volt a fényképezőgép, csakhogy éppen a párttitkár állt mellette, aki halálsápadtan szörnyülködött a szerencsétlenségen. Azokban az időkben nem lett volna szerencsés egy ilyen eseményt megörökíteni, főleg nem a párttitkár jelenlétében. Akkoriban csak úgy fényképezni sem lehetett a május elsejei felvonulást, arra a Nemzeti Fronttól kellett külön engedélyt kérni. Apámnak mint szenvedélyes amatőr fotósnak volt ugyan engedélye, de Sztálin elvtárs „megcsúfolása” könnyen szabotázsnak és büntetendő cselekedetnek minősülhetett volna.

ĺgy aztán a régi fényképgyűjteményében a marhafejű generalisszimusz helyett csak a zászlóvivő élmunkások maradtak meg. A fotókon ugyan nem látszik, de ők sem szocialista lelkesedésből cipelték a zászlót.

A felvonulók tíz csehszlovák koronát kaptak – sült kolbászra meg sörre lehetett beváltani az első kanyar után.