A tárgyalkotó népművészet múltja, jelene és jövője

A tárgyalkotó népművészet és annak továbbélése, valamint a források, alkotók és alkotóműhelyek fő témája köré csoportosultak az egyes beszámolók. Jeles magyarországi néprajzkutatók adtak elő, mint Paládi-Kovács Attila, Flórián Mária, H. Bathó Edit, Gráfik Imre, Füvessy Anikó, T. Bereczki Ibolya, Balassa M. Iván stb. Az előadók összehasonlították a múlt alkotóinak, alkotó közösségeinek munkáját és helyzetét a népművészet klasszikus korszakaiban és jelen korunkban. Azt vizsgálták, a népi hagyományokból mi az, ami tovább él, valamint milyen átalakulási folyamatok kísérték a hagyományos tárgyalkotó népművészetet.

A résztvevőket elsőként Paládi-Kovács Attila akadémikus, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke köszöntötte. Hangsúlyozta, az 1991 óta futó szeminárium célja az ismerkedés, a kapcsolatteremtés a határon inneni és túli szakemberekkel és leendő néprajzkutatókkal. A szemináriummal párhuzamosan szintén 14. évfolyamát érte meg a Néprajzi Látóhatár című kiadvány, amelyben a határon túli magyar néprajzi kutatásoknak adnak helyet.

Az előadó a tárgyalkotó népművészet pusztulásának kezdeteit már az 1870-es évektől datálja, amikor életbe lépett az ipartörvény. Bár egyének és elszórtan néhány magánalapítású kézműves műhely is próbálja menteni a menthetőt, maga a kézművesség a párizsi világkiállításra éledt meg ismét, később pedig csak az 1922-es újabb ipartörvény szorgalmazza a hivatalos képesítés megszerzését a kézművesség minden ágazatában. Paládi-Kovács Attila előadása végén feltette a kérdést, vajon a jelen helyzetből és állapotokból kiindulva hogyan képzelhető el a múlt és a jövő?

Flórián Mária, az MTA néprajzi kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, aki a népviselet és az ehhez kapcsolódó iparágak elismert kutatója, az alkotókról és alkotó közösségekről adott elő. Az előadó egyebek között szólt a dél-alföldi bútorokról, amelyek a 19. század végén éppen a népművészet felfedezőinek szeme láttára tűntek el, mentek ki a divatból. A bútorfestők családi vállalkozásban dolgoztak tovább. Ugyanez várt a fazekasokra is, akik sorsát a majolika és kőedénygyárak létrejötte pecsételte meg. A hímzés terén pedig a varrógép elterjedésével vesztek ki az egyedi, főleg a szűrökön megjelent hímzések. A céhrendszer 1872-es megszűntével ipari testületeket, egyleteket alapítottak, ahol a munka nélkül maradt nőket alkalmazták. Ezt a háziipart szerette volna a kormány bekapcsolni a termelési vérkeringésbe. Típusgyárak alakultak, amelyek szerencsére figyelembe vették a népi motívumokat. Ettől kezdve használták a népművészet kifejezést is.

Schwalm Edit, a Heves Megyei Múzeumok Igazgatóságának igazgatóhelyettese a tárgyalkotó népművészet átalakulási folyamatait vette számba a megyében. Ehhez a tendenciához hozzájárult a háziipari tanács létrejötte, amely 1947-től 1950-ig működött. Tanfolyamokat indítottak az ország azon területein, ahol nehéz volt a megélhetés, amivel lényegében a két világháború között létrejött kezdeményezést újították fel. Hamarosan azonban kuláknak kiáltották ki azokat, akiknek háziipari műhelyük volt, és elkobozták a vagyonukat. 1950 után ismét megindult az alkotás, amely révén megalakultak a háziipari szövetkezetek. A megélhetés miatt elkezdtek piacra termelni, és hivatásos alkotókká váltak a kézművesek. Fokozatosan kialakult az alkotók másik rétege, azoké, akik saját szükségletükre és gyönyörűségükre alkottak. Ők lettek az amatőr népművészek, akik ezáltal mozgalmat indítottak el. A háziipari szövetkezetekbe tömörülő hímzők voltak a legtöbben, akik tanfolyamokon tanulták újra a hagyományos hímzésmintákat. Ennek komoly hátulütője az lett, hogy más-más tájegységek hímzésmintáit tanulták meg, és minden évben egyfélét varrtak. A saját tájegységeik motívumkincsére való visszatérést díszítő művészeti táborok szervezésével próbálták elősegíteni, és múzeumi tárgyak alapján megismerték a saját hímzésmintáikat. Újabb problémát jelentett a műszálas anyagok megjelenése, valamint az a törekvés, hogy „vitrinbe való” tárgyakat készítettek, amelyek alkalmatlanok voltak a mindennapos használatra. Ennek következtében a tárgy fokozatosan elveszítette a funkcióját.

A fafaragás hasonlóan kritikus téma volt. Az 50-es évektől kezdve a faragványok dísztárgyakká idomultak, ún. vitrinművészetté váltak. A 70-es évektől különféle fafaragó táborok szervezésével érték el fokozatosan azt, hogy a forma ne legyen ellentétben a rendeltetéssel. A turizmus erősödése, a szuvenír tárgyak keletje azonban nagyban megnehezítette a folyamatot. E téren is több évtizedes munka kellett ahhoz, hogy az egyszerűbb dísztárgyak készítésére is ráálljanak a fafaragók. Ugyanakkor a közönség, a turisták ízlésvilágával és értékrendjével is baj van, azokéval, akik a használhatatlan, túldíszített tárgyakat igénylik. Hasonló volt a helyzet a fazekassággal is.

H. Bathó Edit, a Jász Múzeum igazgatója arról számolt be, mi módon sikerült a jászsági viseletet belopni a 21. századi közösségek ünnepnapjaiba. A gyakorlati példát Tajti Erzsébet, a Rokolya Varróműhely vezetője hozta, akik jászsági viseletek varrására specializálódtak, és divatbemutatót tartottak a műhelyből kikerült viseletekből.

A továbbiakban Gráfik Imre, a Néprajzi Múzeum munkatársa előadásában a nyeregről, a szombathelyi múzeum részéről Füvessy Anikó a kerámiáról beszélt, Sütő Levente pedig a vargyasi faragott bútorokról szólt. Bali János a kopjafáról mint nemzeti mítoszteremtő tárgyról beszélt, Szalontay Judit a Csornai Múzeumból a festett mestergerendáról tartott előadást, Balassa M. Iván pedig a székely kapuk változásairól. Kunkovács László megszállott etno-fotográfus hazai és távoli népek archaikus építészeti emlékeiről készített fotóit mutatta be.

A néprajzi szeminárium résztvevői ellátogattak a szolnoki Damjanich János Múzeumba, a tiszavárkonyi alkotóházba és Jászkisérre, a Makovecz Imre tervezte művelődési házba. Egy hagyományőrző jász lakodalomban is részt vettek, amely része volt az akkor kezdődő Jászberényi Napoknak.