„A tanáraim mindig Erdélyi unokaként kezeltek”

Révkomáromban születtem 1921-ben. Édesapámat, aki Kolozsváron volt egyetemi tanár, a románok kitették az állásából. Azelőtt a Széchényi Könyvtárban dolgozott, a régi magyar irodalom részlegnek volt a vezetője. Kolozsvárra úgy került, hogy felkérték, építse föl az új egyetemi könyvtárat, és legyen annak vezetője. Édesanyám azokban a hónapokban volt velem várandós, amikor a családunknak menekülnie kellett Erdélyből. Mivel a csallóközi Viharospusztán volt egy kis családi birtokunk, édesapám oda menekítette családját.

Meddig éltek Révkomáromban?

Csak néhány évig. A család később átköltözött Komáromba, hogy nekünk ne kelljen szlovák iskolába járnunk. Innen 1934-ben mentünk Pestre, mert édesapám visszakapta az ottani házát, ám ő 1936-ban, 72 éves korában hirtelen meghalt. Nagyon nehéz világ köszöntött ránk. Egy darabig még ott éltünk a házban, de aztán el kellett adnunk, így átköltöztünk Budára. Gimnáziumba Pestre jártam, az egyetemen pedig magyar-olasz-filozófia szakon végeztem.

Voltak testvérei?

Öten voltunk testvérek. A húgom, Ilona irodalomtörténész lett, a legidősebb bátyám, Mihály nemzetközi hírű hidrogeológus. A másik bátyám, Pál jogász, András öcsém pedig tisztviselő volt.

Az egyetem elvégzése után hol dolgozott?

Mivel jól beszéltem idegen nyelveken, a külügyminisztériumban találtam munkát. Az akkori rendszernek azonban nem kellettem, így 1948-ban kipenderítettek. Közben férjhez mentem, és megszülettek a gyermekeim. A férjem orvos volt, az egyik fővárosi kórházban dolgozott kardiológusként. A harmadik gyermekem születésekor őt is kitették az állásából.

Hogyan lett önből néprajztudós?

Amikor a férjem is és én is elvesztettük az állásunkat, valamilyen megélhetés után kellett néznünk. Lajta László, a híres zeneszerző abban a házban lakott, ahol mi. Látta, milyen nehéz körülmények között élünk, ezért felajánlotta, hogy segít nekem. Mivel ismerte az édesapámat, és tisztelte a nagyapám szellemiségét, engem is hívott, hogy lépjek be az akkor általa alakított népzenekutató-csoportba. Lajta emigrálni akart, mert a Mindszenty-perben az állam elvárásai ellenére nem vállalt szerepet. Emiatt le kellett mondania minden tisztségéről. Ő is munka nélkül maradt. Mivel a fiai, két kiváló tudós, már kint éltek nyugaton, kérvényezte az emigrációs útlevelet. Nem tetszett a kormányzatnak, hogy egy világhírű tudós és zeneszerző emigrálni akar. Rossz fényt vetett volna rájuk, így megpróbálták itthon tartani. Ő azonban azt mondta, nem lesz senki beosztottja. A hatalom emberei addig tanakodtak, míg kitalálták, hogy egy kis, önálló népzenekutató-csoportot bíznak rá. Én tizenkét évig tanultam zenét, majdnem muzsikus lett belőlem, ám a néprajzhoz nem konyítottam. Ezt meg is mondtam neki. Erre azt válaszolta: „Nem baj kislány, jó feje van magának, majd beletanul!” A Néprajzi Múzeum 1963-ban, Lajta halálakor átvette a csoportot, engem pedig Ortutay Gyula 1971-ben a Néprajzi Kutatócsoporthoz hívott. Innen mentem 1987-ben nyugdíjba. Bár ez a nyugdíj csak papíron létezik. Most is dolgozom.

Mivel foglalkozott a kutatócsoportban?

Textológus voltam. 1968-ban találkoztam egy 98 éves nénivel Nagyberényben, aki egy imádságot mondott el nekem. Addig ilyen imádságszöveget még nem hallottam. Fő témája a krisztusi szenvedés és Mária anyai fájdalmának leírása volt. Olyan izgatott lettem, hogy más nem is érdekelt ezután. Házaltam a szöveggel, megpróbáltam kideríteni, mi is ez, de egyetlen tudós kollégám sem tudott nekem választ adni. Közel egy évet töltöttem könyvtárakban, mégsem találtam ehhez hasonló szöveget. Aztán előálltam az elméletemmel az úgynevezett archaikus népi imádságokról. Juhász Ferenc hallotta az erről szóló beszámolómat, és nagyon megtetszett neki. 1970-ben egy harminckét szöveget tartalmazó antológia jelent meg Juhász Ferenc gyönyörű előszavával. Erre már a szakma is felfigyelt. Három év alatt több ezer szöveget gyűjtöttem. 1974-ben jelent meg az első kötetem, a Hegyet hágék, lőtöt lépék. Ezt később a Magvető többször is kiadta. Most legutoljára a pozsonyi Kalligram gondozásában jelent meg. Ez már egy bővített kiadás, több mint 1100 oldal. Azóta rengeteget kutattam Magyarországon és külföldön is. Gyűjtöttem Spanyolországban, Olaszországban, Svájcban és Németországban. Jártam az európai könyvtárakat, és nagyon sok érdemleges adatot találtam.

Mik azok az archaikus népi imádságok?

Magyarországon a késő középkorból a szóbeliség őrizte meg azokat a költői értékeket, amelyeket szerencsésebb országokban az írásbeliség is megőrzött. A történelmi viszontagságaink elpusztították a betűkultúra emlékeit, de a népi emlékezetet nem tudták elpusztítani. Ezeket a szövegeket nemzedékről nemzedékre, szigorú felelősséggel adták tovább. Ha megkérdeztem valamelyik öregasszonyt, hogy miért úgy mondja az imádságot, ahogy mondja, mindig az volt a válasz, az öreganyjától így tanulta. A szövegek hármas tagoltságúak. Lírai képpel indulnak, majd a második részben beszélik el a passiót, de ebbe a szenvedéstörténet szereplői közül is belevesznek különböző személyeket. A harmadik rész a legmeghatározóbb, egy záradék, amelynek az a lényege, hogy akik ezeket az imádságokat elmondják, azok üdvözülnek. Az imádság elmondásáért valamiféle lelki kegyelem, jutalom jár. Ezt az imádkozók nem akárhonnan tudják, hanem az égiektől. Mert általában ott van a záradékok előtt: „Krisztus urunk azt mondja, hogy...”, vagy „Szűz Mária édesanyánk azt mondja, hogy...” Sok bukovinai és moldvai azt állítja, ezek a szövegek Jézus-imádságok. Van az Úr imádsága, a miatyánk, Mária imádsága, az üdvözlégy, ám a hivatalos egyházban nincs Jézusnak imádsága. A nép rendkívül találóan kijelentette, ezek viszont azok, mert az ő szenvedéséről és haláláról szólnak, és ez az egész üdvtörténetnek a lényege. Ezek valójában nem is igazi imádságok, mondják, mert az emberek az imádságokban mindig kérnek valamit. Itt nem kérnek semmit, csak Krisztus szenvedéseire emlékeznek, aki ezt megérdemli, hisz értünk szenvedett. Sokszor úgy adják elő ezeket, hogy végigsírják az imádságot, mert annyira beleélik magukat.

Térjünk vissza Erdélyi Jánoshoz, a nagyapához. Az ön életére milyen hatással volt, hogy ilyen neves személyiség leszármazottja?

Amikor nagyapám meghalt, édesapám csak négyéves volt, így neki sem sok emléke lehetett róla, mégis sokat emlegette őt. A tanáraink bennünket mindig Erdélyi unokákként kezeltek, mert nagyra értékelték munkásságát. Erdélyi János valóban zseni volt, szinte nincs a szellemtörténetnek olyan ága, amelyet nem gyakorolt volna. ĺró, kritikus, esztéta, pedagógus volt, de városrendezéssel is foglalkozott. Sajnos fiatalon, 54 éves korában hunyt el. Volt egy lengyel kortársa, aki hasonló dolgokkal foglalkozott, de az illető húsz évvel tovább élt, mint ő, így hatalmas életművet hagyott hátra, egy 22 kötetes lengyel népköltészeti gyűjtést. Erdélyi Jánosnak hihetetlen munkabírása volt, és nagyon könnyen írt. Ha még tíz-tizenöt évet élt volna, biztos hogy nagyon sok mindennel gazdagította volna a művelődéstörténetet. Ilona húgom egész életében az ő művei kiadásával és megismertetésével foglalkozott. A sors különös kegyelméből az Erdélyi-tár sértetlenül megmaradt. Jelenleg a hagyatékot a húgom kezeli.

Az életmű hozzáférhető a nagyközönség számára?

Ilus a hatvanas évek közepétől folyamatosan mindent kiadatott.

Megbecsüli az utókor Erdélyi Jánost?

A szakma rendkívül nagyra tartja. A mi időnkben a középiskolában és az egyetemen még tananyag volt. A népköltészet és az irodalmi népiesség elméleti alapvetőjeként tartották számon. A reformkorban is nagy tekintélynek örvendett. Vörösmarty, Garai, Bajza a barátai, a két Vachott pedig a sógora volt. Az esküvőjén az egyik tanú Kossuth Lajos, a másik Fáy András volt. Ilyen körökben mozgott, s ez annál is érdekesebb, mert egyszerű parasztcsaládból származott. Az eszével és a képességeivel tudott fölemelkedni.

Mi a véleménye a Nagykaposi Erdélyi János Napokról?

Nagyra értékelem a kaposiak igyekezetét. 1964-től, Erdélyi születésének 150. évfordulójától ápolják az ő emlékét. Ezt mi nagyon becsülendőnek tartjuk. Az itt berendezett emlékszoba létrejöttét is segítettük különböző anyagok ajándékozásával. Ha valahol van egy ilyen szellemi sugártest, mint Nagykaposon Erdélyi János, annak az a feladata, hogy világítson, hogy melegítsen és éltesse a szellemet. Ennek a vidéknek a nemzeti öntudatát is emeli, hogy ez a város ilyen fiat adott a hazának.

Van a családban olyan, aki folytatja a nagy előd munkáját?

Mi, lányok folytattuk az apánk és a nagyapánk tevékenységét. Az én két fiam közül az egyik bölcsész, a másik jogász. A két lányom pedig muzsikus, irodalommal nem foglalkoznak. A húgom egyik fia nemzetközi hírű közgazdász, a kisebbik pedig politológiával foglalkozik. Erdélyi János útján mi haladtunk, s ez az út most lezárult. Talán így lett kerek az egész. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudhatom. Ahogy a korszellem Erdélyi Jánost is kitermelte, így lehet, a leszármazottak közül is kitermeli az ő utódját. Mi, a húgommal megtettük, amit lehetett, és amit meg kellett tennünk.