A szokás hatalma

Sarkítani kell, az ellenvéleményeket ellenségképként beállítani, durván általánosítani, demagóg vagdalkozásokkal kell a közvéleményt butítani, s ugyanazzal az alapálással – ámde kimondatlanul – tulajdonképpen azt is beismerni, hogy mélyen lenézzük és lesajnáljuk, bratyizós dumákkal, itt-ott odavetett konccal lekenyerezzük a jónépet, melynek nevében, sőt, melynek megmentőjeként az ország vátesze vagyunk, s itt egyáltalán nem véletlen a többes szám használata.

Igen, a miniszterelnök úr hatalomgyakorlási módszereiről, politizálási stílusáról van szó. Hogy miképp kerül most ez egy regionális melléklet jegyzetébe, azt majd alább fejteném ki, legyen elég annyi: Robert Fico úgy képzeli el a demokráciát és annak működési mechanizmusát, mint az egyszeri polgármester, aki a faluja romáit hülyítette: szavazzatok rám, s akkor luxusvacsorát kaptok. Ők pedig szépen leballagtak a kultúrházba, aztán felháborodottan távoztak is, mondván, hát mit tálalt ez fel nekünk, botos kolbászt? Azaz egyharapásosokat, kistálcán? Félreértés ne essék, ez a fajta kollektív hülyének nézés – a példa ellenére – nemcsak a romákra érvényes, hanem mindenkire, ez a fajta megalázás, a hatalmi poszt posztkommunista attitűdje nemcsak a társadalom legkiszolgáltatottabjait csapja be, hanem kivétel nélkül mindenkit. Főképp azokat, akik még mindig úgy képzelik, hogy majd minden gondjukat az állam intézi el.

Magára valamit is adó kormányfő ugyanis nem tesz olyan kijelentéseket egy végképp nem a kompetenciájába tartozó ügy – például a bazini szemétlerakó – kapcsán, mint amilyeneket a kormányfő a minap szinte már ügyészi vádhangsúllyal és eleve prejudikálva harsogott, s főképp nem teszi hozzá, hogy ebben is az ellenzék keze munkál. Pláne nem, hogy a szemétlerakó elleni tüntetés tulajdonképpen támadás a kormány ellen. Mi a bűnük a baziniaknak? Az, hogy nem szeretnék, ha a városközpont közelében az orruk alá rondítanának folyamatosan? A kormányfő kijelentéseiből az következtethető ki, hogy a tüntetőket biztos a leendő szeméttelep új tulajdonosa uszította fel. Amellett, hogy erre semmiféle konkrét bizonyítékot nem mutatott be, az efféle kijelentés azt is sugallja, hogy a kormányfő számára teljesen idegen, ismeretlen és szokatlan, sőt ijesztő, ha egy helyi ügybe – mert ez az – a lakosság egy része legalább igenis hangot ad a nemtetszésének és az elégedetlenségének. Rögtön úgy állítja be őket, mint valakik manipulált bábjait, mint bajkeverőket, mint ellenséget.

Vajon miért? Miért fél a kormányfő már azoktól is, akik a közvetlen környezetük, az életminőségük változása kapcsán adnak hangot a véleményüknek? Ők miért rögtön szekértolók s egyebek? Miért könnyebb minősíteni, relativizálni, ellenségesnek feltüntetni, és közvetve bár, de rögtön lejáratni? Mi ez a görcs, az „összeesküvés ellenünk” görcse, miért ez a gondolkodásmód, hogy a civil kezdeményezéseket és véleményeket is utáljuk, megvetjük, mert csak és kizárólag azt vagyunk hajlandók elfogadni, hogy az embereknek tulajdonképpen soha, sehol, semmikor nincs saját véleményük?

Hát pontosan azért, mert ez nekünk, akik a hatalomban ülünk, nagyon jót tesz. A civil társadalmat romboló kiábrándultságra, a közállapotokban dúló cinizmusra még ráteszünk pár lapáttal, el nem felejtve kinevettetni, irányított hülyéknek, érdekcsoportok és sunyi lobbihálózatok – melyek nem a mi lobbihálózataink – által kihasznált birkának bemutatni azokat is, akik netalántán valóban a saját életük és környezetük érdekében emelnek szót.

Éljen ezért a diktatúra! Meg a fekete-fehér gondolkodás! Ámen! Éppen ezért nem is folytatom tovább, mert az ekképp gondolkodók már megint fogadatlan prókátornak könyvelnének el. Holott: épp erről van szó, az érdek, a mögöttes szándék görcséről, arról a fajta kizárólagos értelmezésről, amely – beteges logikával bár, de – csak így, mindenkit ellenségnek tekintve, önmagát pedig az igazság egyedüli letéteményesének tudva hajlandó elfogadni a világot.