A sokszínűséget kellene jobban elfogadnunk - interjú Sándor Annával

Melyek a kedvenc zoborvidéki tájszavai?

Több is van. Most, hogy tavaly megjelent a Tóth Katalinnal közösen jegyzett „Nyitragerencséri tájszótárˮ, rádöbbentem, mennyire színes tájszavakban a Zoborvidék. Például a ribizlinek még olyan megnevezése is van, hogy „tengeri szőlőˮ. Úgy tűnik, hogy mindegyik faluban egyformán beszélnek, de ha egy kicsit mélyebbre ásunk, akkor láthatjuk a különbségeket. Nagyon kifejezőek továbbá az ételnevek. Minden régiónak megvannak a sajátos népi ételei, noha ma már ezek nem szerepelnek olyan gyakran a családok étlapjain. A kockatészta megnevezése majdnem mindenhol más abban a 26 faluban, ahol Nyitra környékén kutattam. Ilyenek például a „csipetkeˮ, a „csipedettˮ, a „sifliˮ és van, ahol a „haluskaˮ. Ez nagyon jó vitatémát ad a falubelieknek, mert mindenki úgy gondolja, hogy a saját nyelvjárása a helyes. Nagyon sok kifejező tájszó is van errefelé, amelyek gyakran tömörebbek, mint a köznyelvi megfelelőik.

Magyar részről a közízlés gyakran alsóbbrendűnek tartja a nyelvjárásokat az irodalmi nyelvhez képest. Mennyire lehetne ezen – ha egyáltalán még lehetséges – módosítani? Főleg azért kérdezem, mert az említett nyelvi gazdagság „laborjaiˮ egyrészt maguk a dialektusok.

Mindenképpen módosítani kellene. Elsősorban az oktatás segítségével lehetne ezen javítani. Nem azt mondom, hogy a gyermek ne tanulja meg a köznyelvet. Az lenne a jó, ha azt a saját nyelvjárása mellett sajátítaná el. Tehát itt valójában egy nyelven belüli két nyelvváltozatról beszélünk.

Mint például gyakorlatilag bárhol az egész német nyelvterületen.

Igen, ott senkit sem zavar, ha a bajor nyelvjárásban beszélő abban a dialektusban tartja meg az előadását. Nálunk viszont, ha valaki így szólal meg, azt inkább leszólják. Aki pedig nyilvános szereplést akar vállalni, attól szinte eleve elvárják, hogy köznyelven szólaljon meg – sőt, ezt ő saját magától is elvárja! Gyakran panaszkodtak a Pátria rádió újságírói, hogy nagyon okos emberek nem akartak nyilatkozni, mert úgy tartják, hogy „csúnyánˮ beszélnek. Ez legtöbbször a palóc nyelvjárásra vonatkozik, mert leginkább azok vannak stigmatizálva.

Ezzel nem azt érjük el, hogy erősödjön az egyén identitástudata, hanem inkább az asszimilációt indítjuk el. Az ilyen személy azt mondhatja: „úgysem tudok jól magyarul, kinevetnek, akkor hát megtanulok jól szlovákul, elkezdek oda tartozni.ˮ

Volt korábban arra példa lapunknál is, hogy az adott falu nyelvjárásában közöltünk egy cikket, amit a helyiek lejáratásnak vettek.

Igen, ezt sulykolták a kommunizmus alatt, s ma is, különösen Magyarországon, hogy a köznyelv van a csúcson. Az iskolákban van egy-két olyan pedagógus, akik azért próbálják enyhíteni ezt a szemléletet. A közítélet szerint csak a köznyelv alkalmas az írásra.

Ez nem így van, hiszen előbb léteztek a nyelvjárások, mint a köznyelv.

Ha a középkortól kezdve magyarul írtak, az azt jelentette, hogy mindenki azt a dialektust használta, amit beszélt. Tinódi Lantos Sebestyén például ő-ző nyelvjárásban, Sylvester János í-zőben és így tovább. Az esztétikai funkciót tökéletesen be tudja tölteni a nyelvjárás is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mától mindenki írjon így, de nemcsak a szereplők vagy a helyszín jellemzésére alkalmazható, hanem egy irodalmi mű alapnyelve lehet.

Az iskolákban is elő szokott fordulni a nyelvjárások degradálása.

Nyitrán nincs magyar gimnázium, s ezért a szülők anyagi áldozatot hoznak azért, hogy a gyermekük magyar iskolába járjon, ahol a tanár viszont leszólja őt: „majd ha megtanulsz rendesen beszélni, akkor meghallgatlakˮ. Ilyen anomáliáknak nem szabadna előfordulniuk. A sokszínűséget általában nehezen fogadják el az emberek, vagy legfeljebb csak szóban. Azt mondhatják, igen, mi szeretjük a nyelvjárásokat, viszont ha valaki ezen szólal meg, akkor máris lenézően nyilatkoznak.

A szlovákiai magyar oktatási rendszerben kellene-e szélesebb teret adni a dialektusoknak?

Ezt nyugodtan meg lehetne lépni, mert az, hogy most több év alatt csak egy alkalommal foglalkoznak vele, az nem elég. Amikor például a hangtani sajátosságokat veszik, köztük szerepelhetne néhány gyakorló példa arra, hogy miben különböznek ettől a nyelvjárási hangok. Ráadásul a helyesírás kapcsán az a gyermek, amely erős nyelvjárási háttérrel rendelkezik, mondjuk egy hosszabb tollbamondás során inkább a saját nyelvváltozata fog felmerülni. Az egyik szakdolgozóm Tornalja környékén végzett kutatást a hosszú mássalhangzók helyesírásáról. A környéken hosszú ideig ez hiányzott, az „ettemˮ helyett például azt mondták, „etemˮ. Kiderült, hogy ott a gyerekek többet hibáznak ebben, mint más régiókban. Később pedig már ott is hosszú mássalhangzót írnak, ahol nincs rá szükség. Ez a hiperkorrekció, a túlhelyesbítés.

A televíziós vagy rádiós újságírásban nem lehet kozmetikázni a nyelvjárást, ott nyilvánvalóan halljuk, ha valaki így beszél. Ön szerint mennyire lenne kívánatos az, hogy az írott sajtóban is ehhez tartsuk magunkat?

A köztudat úgy tartja, hogy írásra a köznyelv alkalmas, a nyelvjárás pedig inkább a beszédre. Óvatosan kell bánni viszont ennek a megváltoztatásával is.

Kipróbáltam már azt, hogy az adatközlőimmel nyelvjárásban beszéltem. Meglepődtek, s tán valaki úgy is magyarázhatta, hogy kicsúfolom őket.

Az emberek tudatára kéne hatni előbb, hogy ez is természetes változata a nyelvnek, nem valami szégyellnivaló vagy irtandó dolog. Aztán ha megnézzük a magyarországi kabarékat, amikor valakit ki szeretnének gúnyolni, ott vagy roma, vagy nyelvjárási beütést használnak.

Itt már gyakorlatilag kulturális mintákról beszélünk. Újra felmerül a kérdés: lehet-e ezen még egyáltalán változtatni?

Ahogy említettem, magát a sokszínűséget kellene jobban elfogadnunk – azt, hogy a társadalom sokszínű, s abban élnek magyarok, szlovákok, csehek, ruszinok és mások.

Ugyanez vonatkozik a gondolkodásra, hogy a másiknak ugyan más a nézete, de én azt elfogadom. Ott van a politikai sokszínűség elfogadása is. Minderre az iskolákban kéne hatni, s így a nyelvjáráson való megszólalás is egy olyan természetes dolog lehetne, amiért senki nem szólna meg engem.

Ha a szlovákiai magyar közbeszédben felmerül a diszkrimináció, az etnikai és „szlovákosˮ színezetet kap, ám az eddigi példák arra is utalnak, hogy a magyar etnikumon belül is megvan ez a jelenség.

Az egyik doktoranduszunk végzett arról kutatást, hogy ha valaki nyelvjárásban beszél, az hogyan hat tudásának értékelésére a tanár részéről. Tehát ha ugyanazt mondja, mint más, csak egy adott dialektusban. Kiderült, hogy aki köznyelven beszélt, eleve jobb jegyet kapott. Ez már a diszkrimináció terepe. Lehet, hogy az adott pedagógus ezt nem is tudatosítja, csak jobban tetszik neki a köznyelvi előadás. Egyedül az erdélyi magyar közegben nincs magasabb presztízse a köznyelvnek.

Zoborvidéken vagyunk, a legészakibb magyar nyelvterületen, amely lassabban vagy rohamosabban, de olvadásban van. Ön Alsócsitáron született, most Kolonban él. Hogyan látja innen helyből ezt a folyamatot?

A 90-es években abban bíztam, hogy a rendszerváltás után talán lelassul ez a folyamat. Nagyot csalódtam, hiszen még fel is gyorsult. Ennek több oka van. Egy 30 évvel ezelőtti kutatás során azt vizsgáltam, hogy a koloniak között hogyan érvényesültek a magyar iskolába, valamint a szlovák iskolába járó, de nem vegyes házasságból származó magyar gyerekek. Messzemenően kimutatható volt, hogy előbbiek sokkal többen szereztek felsőfokú végzettséget is.

Ma is azt mondom, hogy magyar iskolából sokkal többre viheti a gyerek anélkül, hogy lelki sérülést szenvedne.

Ráadásul ha leépülnek az iskolák, akkor csökkenni fog a magyarság létszáma is, mert a szlovák iskolába járó gyerek már nem magyar nemzetiségű lesz – néhány kivételtől eltekintve. A másik tényező, hogy nagyon sok fiatal elköltözik innen, főleg az őslakos magyarok közül.

És nyilván a nyitrai agglomeráció is szerepet játszik ebben. Egy dinamikus város hatására költöznek ki – vagy az ország más részeiről ide – az egykor magyar többségű falvakba szlovák nemzetiségű polgárok.

Így van, ennek is negatív hatása van. Valamint vegyes házasságokból is több van, mint más régiókban. Ez szinte természetes, ugyanis ha bekerül a városba, ott elsősorban szlovákokkal kerül kapcsolatba a fiatal. Az érzelmekbe pedig nem lehet beleszólni. Csak jó volna tisztázni, hogy utána milyen nyelven beszéljenek a gyerekekkel, hova járjanak iskolába.

Előbb arról beszéltünk, hogy a nyelvjárások megítélésénél megfigyelhető a köztudat felszínessége. Talán valami hasonlóról van szó a vegyes házasságok esetében is, ahol sokszor nem ismerik fel, mennyi előnye származhatna abból a gyermeknek, ha jól tudna magyarul, s mellette persze szlovákul is. Aztán van ennek egy általánosabb vetülete is, mert magyar és szlovák részről egyaránt van egyfajta elszigetelődés egymás nyelvétől, kultúrájától.

Igen, visszahúzódunk a csigaházunkba, nem akarjuk a másikat megismerni. A szlovákok nem nagyon követik a magyar kultúrát, a magyarok pedig a szlovákot.

Ha például megkérdeztem a hallgatóinktól, hogy olvasnak-e szlovák szépprózát, akkor senki sem válaszolt igennel. Pedig itteni magyarokként nagyon jó, hogy ismerjük a szlovák nyelvet. Egyszer egy budapesti kolléganővel utaztam haza vonaton Budapestről, majd egy prágai kolléga odaült hozzánk, akivel én simán tudtam társalogni. A kolléganő megkérdezte, hogy én tudok csehül? Azt válaszoltam, csak szlovákul tudok, de a szlovák és a cseh megérti egymást. „De jó neked! Megtanulsz egy nyelvet és beszélsz kettőtˮ – válaszolta. Én addig nem tudatosítottam, hogy ennek ilyen jelentősége is van. Attól, hogy tudunk szlovákul, még nem leszünk rosszabb magyarok. Közben az van a fejekben, hogy „én nemˮ, mert „rendesˮ magyar vagyok. Hasonló jelenségek tapasztalhatóak szlovák részről is. Kolonban felmértem a szlovák középiskolába járó fiatalok abbéli szándékát, hogy meg szeretnének-e tanulni magyarul, vagy ha már tudnak, akkor akarják-e tökéletesíteni. Nagy részük igennel felelt, de volt, aki nemet mondott azzal az indokkal, hogy inkább egy világnyelvet tanulna meg, vagy ha mégsem, akkor az ne a nyelvjárás legyen, mivel tudta, hogy helyben így beszélik a magyar nyelvet.