A népművelő szikrát csihol

„Mentoraim tanítottak, formáltak, és én szinte észrevétlenül zeneileg felnőttem közöttük...”

Névjegyén az állhatna: pedagógus, népművelő, karnagy. Mert élményerejű életpályája így teljes. Ahogy az is igaz, hogy ő mindhárom egy személyben. Jarábik Imre.

Réges-régen ismerjük egymást, rengetegszer beszélgettünk, ám rólad a legkevésbé. Mondjuk arról, hogy 1942-ben miért születtél Budapesten, ha negyvennyolc telén Nagymegyerről akartak benneteket is Csehországba deportálni?

Mert apám géplakatos volt, és Budapesten kapott munkát. Édesanyám pedig az ismert pesti zenészcsaládnál, Péter Józseféknél volt cseléd, ahol személyesen megismerhette az oda bejáratos Kodály Zoltánt. Az ostrom elől aztán hazajöttek Nagymegyerre, bár végül a front is erre vonult 1945-ben. A háború után már itt maradtunk, édesapám pedig Csehországba járt dolgozni. De ránk is vonatkozott a Nagymegyerről kitelepítendő magyarok sorsa. Februárban katonák teherautóra pakolták bútorainkat, és anyámmal meg a kétéves öcsémmel bevagoníroztak bennünket a tehervonat egyik kocsijába. A szerelvény menetkész volt, amikor hirtelen jött az ukáz: vége a deportálásoknak, bútorainkkal együtt mehetünk vissza nagymegyeri otthonunkba. Erről a „kalandról” máig élnek bennem emlékképek.

Hatévesen már illendő iskolába járni!

Eleinte szlovákba jártam, amíg 1950-ben nem nyílt meg nálunk a Hencz Pál vezette magyar iskola. Ezek az évek aztán egészen a nyolcadik osztályig az egész életemet meghatározták. Az iskolának remek tantestülete volt, gyorsan megalakult a gyermekkórus, létrejött a tánccsoport. Tízévesen, a vakációban egy hónapos „művészeti” táborba mehettünk a csicsói kastélyba. Huszonöt, velem nagyjából egykorú zenészt, táncost, szavalót toboroztak, és a Csilizköz falvaiban estefelé a mi „kultúrbrigádunk” fogadta a mezőről hazatérő aratókat. Persze, volt ebben ideológiai maszlag is bőven, de azért a hasznos tapasztalatok voltak túlsúlyban. Itt ismerkedtem meg a kiváló zenésszel, Matus Jánossal, akihez azóta nemcsak zenészbarátság köt, hanem akit egyik példaképemnek tartok.

És Ág Tibor? A hozzá fűződő barátságod?

Nagymegyeren egy időben szomszédok voltunk. A pozsonyi pedagógiai iskola elvégzése után, fiatalka tanítóként Csilizradványon ő indított el a kórusvezetés számomra harmincöt évig tartó, olykor göröngyös, de gyönyörű útján. Biztatni, lelkesíteni tudott. Észrevette bennem az adottságot, s kisebb feladatokat is adott. Őt mentoraim egyikének tartom, hiszen az ő figyelmének is köszönhető, hogy az 1963-ban alapított csilizradványi gyermekkar két évvel később már járási fesztivált nyert. Három- és négyszólamú kórusműveket énekeltünk, ami akkoriban ritkaság volt. A „mély vízbe” is ő dobott, amikor huszonhat évesen karnagyként beajánlott a szép múltú Komáromi Munkásdalárdához. Ezzel a tisztességes munkásemberekből álló kórussal sok új tapasztalatot nyertem. Akár rögtön azt is, hogy a repertoár bővítését különös körültekintéssel kell végezni, hiszen nemcsak a kórus, hanem a karnagy képességei is határosak lehetnek. Annak nyitjára szintén itt leltem, hogyan lehet egy kórusművet hangról hangra haladva, fárasztó hangyamunkával betanulni. Egyébként Ág Tibor az egész aktív pályafutásomat végigkövette. Ő volt az az ember, aki készséges szakmai jó tanáccsal bármikor kisegített valakit.

Gyakorló pedagógusból lettél még a hatvanas években hivatásos népművelő, a nyolcvanas évek végén a városi művelődési otthon igazgatója Dunaszerdahelyen. Szenvedélyed azonban a karvezetés maradt. Mit nyújtott neked az ördöngös iram, amikor öt-hat kórust vezettél egyszerre?

Szinte nem volt este, hogy ne utaztam volna valamelyik énekkarhoz. Ezt a művészeti tevékenységet éreztem testre szabottnak. Éreztem, ezt kell csinálnom. Közben számtalan emberrel találkoztam, kiismertem különböző emberi tulajdonságokat. Hiszen csak egyetlen kórusban hányféle embertípus van! Nem mindegy, hogy a karnagyuk, szakmailag és pedagógiailag, hogyan bánik velük. Az énekkarok nem minden karnagyot fogadnak el fenntartások nélkül. Talán mert ha emberileg természetesen egyenrangúak vagyunk is, a felelősség meg a rend kedvéért a karnagyra illik legalább picinykét fölnézni. Ezt elérni Vass Lajostól tanultam meg, amikor 1965-ben állandó vendégkarnagya lett az akkor alig két-három hónapja alakult Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának, amelynek pár évig én szintén tagja voltam.

A hatvanas években miért ment tájainkon könnyen a kórusalapítás?

Az az időszak a hazai magyar kórusmozgalom legtermékenyebb időszaka volt. Persze, az emberek figyelme akkoriban nem volt annyira szétszórt, mint ma. Szívesen jöttek, olykor egy családból többen is beálltak egy-egy kórusba. Azokban az időkben pusztán a Dunaszerdahelyi járásban negyven énekkar működött. Öröm volt szakágazati felelősnek lenni az „osveta” népművészeti osztályán!

Számomra egy személyben vagy pedagógus, népművelő és karnagy. Te minek érzed magad elsősorban?

Népművelőnek.

Éspedig?

Mert a népművelő dolga szikrát csiholni, lelkesedést ébreszteni az emberekben a művészetek iránt. Ha önmagamról kell beszélnem, pedagógiai tapasztalataimra építve tudtam népművelőként dolgozni; elsősorban karnagynak pedig azért nem mondanám magam, mert kórusaim élén állva „csak” pedagógiai ismeretekre alapozó népművelőként, ösztönösen végeztem a karnagyi teendőket. Ezt a szakmát nem tanultam. A szükséges hozzáértés – hála mesterem, Vass Lajosnak, valamint a mentoraimnak: Janda Ivánnak, Ág Tibornak, Szíjjártó Jenőnek –, ahogy mondani szokás, rám ragadt. Ők tanítottak, formáltak, és én szinte észrevétlenül nőttem fel közöttük zeneileg.

Gondolom, ha olykor öt-hat kórusod volt egyszerre, egyformán kedvelted őket. De a szíved csücske a dunaszerdahelyi Bartók Béla Kórus volt.

Igaz, hiszen ezt a kórust húsz évig vezettem. Hogy felvehessük a jeles zeneszerző nevét, ahhoz ifj. Bartók Béla beleegyezését kértük. Ennek részleteit a lakásunkban beszéltük meg. De többször járt nálunk a Bartók Kórussal barátsággal együttműködő Szíjjártó Jenő is, aki két kórusművet komponált nekünk, A mese címűt és a Csallóközt. A mese a Duna Menti Tavasz gyermekfesztivál egyik korábbi évfolyamához köthető. E rendezvény szervezőiként azt gondoltuk, hogy a fesztivál több sikeres évfolyama után illenék hozzá egy saját jelige. Szigeti László levélben felkérte Weöres Sándort, írna részünkre egy megzenésítendő verset. A költő A mese című alkotását küldte el, de mert az hosszú volt, mégsem jelige született belőle. Viszont Szíjjártó Jenőnek köszönhetően egy kiváló kórusmű lett, amely – más téves állításokkal szemben – legelőször a Dunaszerdahelyi járás énekkari fesztiválján, 1981. április 11-én csendült föl, majd a júniusi Kodály Napokon is előadtuk. Mint ahogy az szintén tény, hogy Szíjjártó Jenő Csallóköz című, Dénes György versére komponált kórusművét is nekünk írta, a következő ajánlással: „A dunaszerdahelyi magyar énekkarnak és vezetőjének, Jarábik Imrének”. Ennek ősbemutatóját a Bartók Béla Kórus fennállásának tizedik évfordulóján tartottuk, krónikánk tanúsága szerint 1983. november 26-án, zsúfolt ház előtt itt, Dunaszerdahelyen. Az eseményre eljött Szíjjártó Jenő is, sőt, sikerült őt a színpadra is fölinvitálnunk. De jelen volt Dohnányi Olivér is, ami külön rangot adott a jubileumi estnek.

E két kórusmű közül melyiket érzed igényesebbnek?

Mindkettő komoly erőpróbát jelentő alkotás, mind az ősbemutatóik, mind a műsoron tartásuk teljes koncentrációt kívánt. A Csallóközben pedig ott van az a hangulati többlet, ami a csallóközi táj ízeit, hangjait sejteti. Nehéz volt előadni, de lélekemelő. És lelkesítő is.

A karéneklésnek mennyiben van lélekgyógyító hatása?

Hogy ezt észrevegye valaki, ahhoz egy-egy kórushangversenyen vagy legalább egy-két próbán kell ott lennie. Akkor látja a passzív kívülálló is, hogy ha a kórustag átérzi, belülről is megéli a zenét, az éneklés szinte beleivódik a zsigereibe. Ez annyira lélekszépítő, hogy kiül az arcokra. Talán ezért tapasztalni, hogy aki vállalja a karéneklést és örömmel, szívből csinálja, az nemigen tud elszakadni tőle. Hajlandó kilométereket utazni, ingázni, csak módja legyen tovább énekelni.

Ma már elmondható, hogy 1968 után épp a karéneklés segített át a közéleti gondjaidon?

Az úgynevezett konszolidáció éveiben rengeteg dologtól eltiltottak, de dolgozni azért hagytak. Főként a kórusokkal, de más irányban is. Hetvenháromban megtartottuk például a Fábry Zoltán-fesztivált, amelyre nem éppen szocialista szellemiségű műsorokat kínáló irodalmi színpadokat is hívtunk. Elhoztunk egy lengyel együttest is, s ők az előadásuk részeként a kultúrház erkélyéről úgy eresztették alá Krisztus képét, hogy az pont a járási ideológiai titkár, Nyári István elvtárs ölében landoljon – hadd üdvözüljön a párttitkár is! Igaz, a következő évben már nem volt folytatása a dunaszerdahelyi Fábry-fesztnek.

Amilyen agilis voltál egykor, annyira visszahúzódva élsz.

Sok mindennel nem vagyok kibékülve. Önmagammal sem, hogy pályám utolsó tizenöt évében, 2002-ig, elvállaltam a városi művelődési központ igazgatói tisztét. Egyszerre csak hivatalnok lettem, és én nem szívelem a hivataloskodást. Meg hát Dunaszerdahelyen nem azt nézték, hogy mit csinálsz, mire vagy képes, hanem a rendszerváltás utáni hazai magyar politikai mozgalmak melyikével rokonszenvezel. És 1997-ben nagyon megviselt a fiam balesete. Mintha minden ellenem dolgozott volna. Minden. De karácsonykor mindenkinek szeretetet küldök. Mindenkinek.