A múltat nem árt bevallani

Órákig állnak. Mindenki türelmesen kivárja a sorát az Andrássy út 60. előtt, a pengefal alatt. Február 24-i megnyitása óta tízezrek látták a nyilas korszak és a kommunista rezsim áldozatainak emléket állító Terror Házát. Szívbe markoló és pointírozott, hátborzongató és hatásvadász.

Orosz tank a hatalmas márványtömbön – háromemeletnyi áldozat Szürke egyenruhás, értsd öltönyös fiatalemberek őrzik Budapest legfiatalabb múzeumát. Beenünket a sajtós fogad, végigkísér a termeken, fotózni csak szigorúan az ő jelenlétében lehet. Mindenhol a szürke öltönyösök, figyelnek. Néha úgy érzem, mintha 1944-et vagy 1953-at írnánk, és a nyilasok vagy az ÁVÓ-sok figyelnének. Ami biztossá tesz abban, hogy nem virtuális teremőrökről van szó az az, hogy ezek walkytalkyznak. Ahogy haladunk teremről teremre kiderül, sokkal inkább a szimbolikára, mint az eredeti tárgyak bemutatására koncentráltak, a korhűséget feláldozták az alkotók – köztük Fábry Sándor, a népszerű humorista – a szimbolika és a látványosság oltárán. Három és fél milliárd forintba került a magyar főváros új büszkesége. Csúcsminőségű technika: az áldozatok plazmaképernyőkről mondják szomorú történeteiket. Mindenhol telefonok, s mindenhol a kornak megfelelő archív szövegek szólnak belőlük. Ha kitárcsázzuk a kettest, mondjuk Rákosi elvtárs szónokol lázasan, vagy Szálasi uszító beszéde recseg, ha egy másik számot választunk, a Nagy Imre-per hanganyagán borzonghatunk, vagy éppen az ötvenes évek már nevetséges PR-szövegei köszönnek vissza.

„A Terror Háza most múzeum, de a XX. században a magyar történelem két szégyenteljes és tragikus korszakában is, valóban a terror háza volt. 1944-ben a nyilas rémuralom idején ez az épület volt a Hűség Háza, a nemzetvesztő magyar nácik pártszékháza. 1945 és 1956 között pedig a hírhedt kommunista terrorszervezet, az ÁVO és utóda, az ÁVH rendezkedett be itt. Az Andrássy út 60. a rettegés és félelem házává vált” – vezeti be a múzeum brosúrája a látogatót a történelembe, a kis füzetecske mottójául József Attila sorait választották: „A múltat be kell vallani...”.

TORTÚRA

A Gulág terem Sztálin híres mondatával. A háttérben az Átöltözés Somogyi Tibor felvételeiHat csőből folyik az olaj az orosz tankból, lustán ólálkodik lefelé a hatalmas márványtömbön. A tankot daruval emelték be a belső udvarra, majd üvegtetőt húztak rá. A falon háromemeletnyi magasságban az áldozatok fényképei, a falba rejtett megvilágítás váltakozva emel ki egy-egy fotót, emberi sorsot.

Vörös a szőnyeg a lépcsőházban, amelyet a történelem ismert negatív figuráinak mellszobra vagy mozgalmi indíttatású kőfigurák öveznek. A második emeleten kezdünk. Az Andrássy út 60. 1941-ben lett a nyilasok központja, 1944-től begyűjtőhelyük, ám a kiállítás Trianonnal indít. Az elszakított területek a Kettős megszállás terem plazmatévéjében.

Nyilasterem. Az asztalfőn Szálasi, egy bábu személyesíti meg, fejére vetítve a magyar fasiszta vezér arcképe. Nyilasok egyenruhái, V győzelmi jellel ellátott tányérok. A falon a zajló Duna, néha tompa puffanások hallatszanak. Ez jelképezi a zsidóüldözést. A nyilasok rémuralma idején bandák portyáztak Budapest utcáin, összefogdosták a zsidókat és a „zsidóbérenceket”, és egyszerűen belelőtték őket a Dunába. Persze, a történet nem 1944. október 15-én, a nyilasok hatalomátvételével kezdődött, mert addigra már kiszorították őket a közéletből, és elkobozták vagyonukat, a vidéki zsidóságot pedig már deportálták. „Tüzet és átkot lihegtem mindenre, ami zsidó” – Kun András páter idézete a falon. Százezrek estek áldozatául a tűznek és a lihegésnek. „Éjszaka álmodtam, hogy kimentek a németek, és nem jött be helyettük senki” – az idézet lezárja a nyilas korszakot, (befejeződött a II. világháború kissé rövidre fogott rettenete), és mintegy bevezet minket a Gulág világába. Hosszúkás terem, a talaj gyönyörű szőnyeggel borítva, rajta a nagy Szovjetunió térképe. Mestermunka. Tölcsérekkel jelzik, hol raboskodtak magyarok. A terem „vonatízű”, a plazmatévéken rohan a táj, zakatol a vonat. Több mint hétszázezer magyart szállítottak marhavagonokban malenkij robotra, háromszázezren nem is tértek vissza. 1943-ban Sztálin azt mondta: „Magyarországot példásan meg kell büntetni”. Ez jobban sikerült, mint akkor hitte volna.

Az átöltözés terme. A képernyőn nyilasok vedlenek át ávósokká. Rákosi elvtárs mondotta annak idején, nem minden nyilas volt vezető, ezeknek lehetőséget kell adni, hogy az új rendszert szolgálják. Többen egy nyilatkozat aláírásával – amelyben szánták-bánták bűneiket – váltottak egyenruhát, eszmét (ha volt); csak az erőszak, az állami terror maradt.

Máris az ’50-es évek termében vagyunk, annak is a legelején, mármint a korszakén. Vörös függönyös választófülkék között haladunk, a falakon a baráti országok címere, köztük a csehszlovák oroszlán. A kor lehallgatókészülékei, egyik nagyobb, mint a másik. Nem válogatott a rendszer a gyártók között, a kötelező szovjet és NDK-s gyártmányú mellett ott az ellenséges angol is.

A Szovjet tanácsadók szobája. A falon az összes szovjet nagykövet neve egészen a 90-es évekig. Köztük Jurij Andropov is, aki később a szovjet birodalmat vezette egy évig.

Ellenállás. „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja” – egy röplap szövege, amely talán a legjobban érzékelteti a kort, másra nemigen futhatta a kommunistákkal szembefordulókat, akik bár némi veszélyt vállaltak, de az Andrássy út 60-at el akarták kerülni.

‘56 Át- és kitelepítések terme. 1946-tól 1953-ig hurcolták el, semmizték ki a vélt vagy valós bűnösöket. Mint rongybabákat ráncigálták őket, szétdúlva több százezer család életét. Először 200 ezer németnek kötöttek útilaput a talpára, majd Csehszlovákiából üldözték Magyarországra a magyarokat, Magyarországról önkéntesek távoztak Szlovákia területére, kulákokat kényszerítettek földjük elhagyására, a megbízhatatlanokat kényszerlakhelyekre szállították, szociális és munkatáborokba zártak. De azoknak is menniük kellett, akiknek nagy házuk vagy lakásuk volt. Olyan rettegett munkatáborok működtek, mint Recsk, Kistarcsa vagy Tiszalök. 1953-ban Nagy Imre állíttatta le a deportálásokat, ami nem jelentette azt, hogy megszűnt a hátrányos megkülönböztetés és a szenvedés. A terem közepén Hruscsov fekete autója, lefüggönyözve a ZIM a kitelepítések szimbólumaként, bár közvetlenül semmi köze sem volt ehhez a csúfos történethez.

„Minden eszközzel kell tudni ütni” – mondta Kádár János 1949-ben. A terror folyosóján át egy pillantást vetve a Verőszobára fehér, viaszos műzsírtégla falak közé érkezünk, ezek jelzik a Beszolgáltatások korát. Egy kiló sertészsír – áll minden téglán. Egy felirat szerint Kádár értekezett arról, hogy a gabonabeszolgáltatásban már megverte a nép a kulálokat, akik viszont még vezetnek a sertéstenyésztés frontján. Fizessenek zsírral! „Amikor a kulák megmozdul a rendszer ellen, éreznie kell a hatalom öklét” – ezt szintén az igazi krumplileves atyja mondta 1949-ben.

Ávós előszoba. Már csak pár lépés választ el bennünket a hírhedt Péter Gábor szobájától. „Az ÁVH a párt ökle” – Rákosi, 1949. Az előszoba felkészít, hatalmas tabló a politikai nyomozók, az államvédelmi hatóságok vezéreinek fényképével. Ők mindannyian parancsot adtak ki elkobzásokra, kitelepítésekre, kínzásokra, sőt meglehet, gyilkosságokra is. Az ajtón túl az élet és halál urának dolgozószobája. A négy elemit végzett szabósegéd, Péter Gábor vezetésével alakult meg a Politikai Rendészeti Osztály, majd az ÁVO, 1948-ban az ÁVH. „Kapcsolom Rákosi elvtársat”, szól a hang az asztalán levő telefonból. A plafonon egy rés, belőle géppisztoly csöve kandikál ki. Pontosan nem tudni, de állítólag itt kuksolt (mert a szűk hely miatt mást nem tudott) mindig valaki, és annak a hátára célzott, akivel Péter elvtárs éppen tárgyalt. „Amikor Szálasi Ferenc a politikai rendőrség kapuja alá ér, Péter Gábor elvtárs a következő szavakkal üdvözli: Tehát megérkezett oda, ahonnan elindult” – idézi a HVG a Népszava 1945. október negyedikei tudósítását. Itt ítélkeztek azok felett, akik korábban itt ítélkeztek egy másik rendszer nevében (1953-ban maga Péter is börtönbe került). Csak a módszerek maradtak.

„Tanuljunk egy kis osztályharcot a fasizmus igazságszolgáltatásától” – Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke hangoztatta ezt még 1957-ben is. Igazságszolgáltatás a terem neve, és így becézték az ötvenes évek koncepciós pereit is. A Nagy Imre-per néhány részlete a plazmatévén, a háttérben olyan bírók és ügyészek fényképe, akik halálos ítéletek meghozatalában működtek közre 1945-től 1961-ig.

A nyomasztó termek után kis felüdülésként az ötvenes évek propagandája. „A szocialista vasút építésének akadályozói”, az amerikai kolorádóbogár kártékonysága, a korabeli ruhadivat, majd a Mindennapi élet terme, benne a szocialista törődés a panaszossal; a magyar ipar remekei: a Kincstárban a magyar ezüst (értsd alumínium) egy bauxitdombbal a közepén. 1956-ot már elhagytuk, pedig az állambiztonságiak akkorra már kiköltöztek az épületből, illetve az épületegyüttesből, hiszen a környékbeli bérházakat addigra mind megvásárolták: kinőtték a börtönöket, szűkösnek érezte az apparátus a termeket.

PINCESOR

Felekezetek terme Lifttel megyünk a pincébe, míg a felvonó leér, elmesélik, hogyan folytak a kivégzések. Borzalmas hallgatni, s rettenetes az is, ami a pincebörtönben fogad. Hideg, rideg, nedves lyukak. A magánzárka körülbelül méterszer méteres, csak állva létezhet benne az ember egy rövid ideig, a „rókalyuk” teteje befalazva, térdelve, vagy görnyedve kellene kibírni odabenn, de két perc múlva távozom, fáj a derekam. A medencében bugyog a víz. Senki ne gondoljon üdülésre, a raboknak napokig kellett bokáig állniuk a hideg vízben. Befalazott folyosó, amely annak idején az Andrássy út 62. pincéibe és börtöneibe vezetett. Nyomasztó érzés, menekülök, de ott egy recski csille, odébb ismét ’56: egy sortűz áldozatának kabátja, egy szétlőtt bicikli, egyenruha. Vallatószoba, benne különféle eszközök a buzogányszerű bottól a fúróig. A Megtorlások terem akasztófái: „ez igazi, ezzel embereket végeztek ki” – mondja kísérőnk. Menekülök, mint ahogy százezrek menekültek a forradalom után. Ez a Kivándorlás terme.

A Könnyek terme a csendé és az emlékezésé. Keresztek, némelyiken Dávid-csillag. A múzeum nélkül is tudtuk, hogy ennek sohasem szabad megismétlődnie. Ez az érzés itt csak hatványozódik.

Mielőtt kilépnénk az épületből, még egy tabló: a Tettesek galériája. Jó- és rosszarcú férfiak, asszonyok, az egész nyilas kormány (érdekes, nagy részük születési helye az elcsatolt területeken található: Pozsony, Kassa, Arad, Szatmárnémeti...), Péter Gábor, Farkas Vladimir, Kádár János, Fock Jenő stb., de még ma élők is ott mosolyognak. Ők valószínűleg nem látogatják meg a Terror Házát.

Magyarországon kampány van, minden ennek tükrében értékelendő. „A Terror Háza múzeumot Orbán Viktor miniszterelnök támogatásával építtette Schmidt Mária főigazgató F. Kovács Attila tervei alapján Szájer József és Várhegyi Attila közreműködésével” – áll a múzeum brosúrájának utolsó előtti oldalán. El kell még telnie egy kis időnek, hogy a közélet, így egy múzeum is kiheverje ezt a sokkot. Akik támadják és akik az egekig magasztalják az állami Terror Házát, majd a helyére teszik, ha véget ért a négyéves ciklusokban jelentkező hajcihő.