A mézeskalács-ház

Ekképp írt Mikszáth Kálmán a Fekete város című regényében a mézeskalácsosságról. S így folytatja: „Ott van a mézeskalács szív – egy kis célzás, pólyás baba vagy csak bölcső: egy kis szemtelenkedés, mandulával kirakott lovas – egy kis jóslás. Hanem, ha az apa veszi, minden figura csak nyalánkság.” Természetesen már rég elmúltak azok az idők, amikor a mézeskalács szimbólumok valóban jelentettek is valamit annak, aki vette, s annak, aki kapta. A 19. századig szebbnél szebb mézeskalácsokat lehetett kapni a vásárokon és a boltokban, manapság csak silány és leegyszerűsített utánzatát találjuk az igazi mézesbábnak egynémely vásár alkalmával mézeskalácsot árusító kereskedő portékái között.

Van, aki komolyan veszi

Szerencsére akadnak még mézeskalácsosok, akik a minőséget és a tetszetősséget mindennél fontosabbnak tartják. Rozsnyó valaha élénk kereskedőváros volt, ahol leginkább mézzel, viasszal, gyertyával és mézsörrel kereskedtek. A rozsnyói mézeskalácsosság meszsze földön híresek voltak, mert „egyesíteni tudta a konyhaművészetet a szobrászművészettel, sőt, a költészettel is” – ahogy ezt az egyik történetíró papírra vetette. Valahogy így vannak ezzel Szabóék is, akik 2003 óta foglalkoznak intenzíven mézeskalácssütéssel. Ezt megelőzően Szabó Stefánia csak a maga és barátai gyönyörűségére sütött és díszítette szebbnél szebb mézeskalácsait. A szaporodó megrendelések láttán úgy döntött, kiváltja vállalkozását. Stefi azt mondja, az első munkáit, amelyeket megőrzött, nagyon csúnyának látja, s el sem hiszi, hogy az is ő műve lenne. Annyi biztos, ma már mértani pontossággal húzza a cukormáz-vonalakat a kalácsra, sűrűn, egymás mellé, majd keresztbe, és szabályos csipkét „horgol” a mézesekre. Ez a csipkés motívum a legjellemzőbb rá, mondja ő maga is. „Egy búcsú alkalmával Barkán valaki megjegyezte, egyre apróbb díszítést használok, s a vonalak is egyre vékonyabbra sikerülnek” – mondja Stefánia. Pedig nem használ semmiféle ördöngős szerszámot, csupán egy sarokra fogott nejlonzacskót, melynek sarkát lenyisszantja. A titok a jó állagú cukormázban van. Idővel pedig már az egész család beletanult a mézeskalácsdíszítésbe. Eleinte a két lány, Zsuzsa és Eszter próbálkozott, ma már férje, Szabó Lóránt sem retten vissza a díszítéstől.

Furcsa kívánságok

Legtöbbször klasszikus, szív és kör formájú kalácsokat süt, de ugyancsak kedveltek a különféle állatmotívumok is. Ennek formáját általában a rajztehetséggel megáldott Zsuzsa lányuk rajzolja elő. Stefi azonban elmondta, voltak már nagyon furcsa, és nehezen megvalósítható kívánságok is. „Egyszer például egy százszorszép virágot kellett elkészítenem. Vagy volt már háromszögletű üveget mintázó mézeskalács is”. Volt már úgy, hogy annyi megrendelést kaptak, vagy olyan sűrűn voltak egymás után a vásárok, hogy nem győzték a sütést és a díszítést. Legszívesebben a járási vásárokba, búcsúkba mennek el, de jártak már Miskolcon, Sárospatakon és Nagymihályban is. A jó mézeskalács akár egy évig is eláll, megfelelő tárolás mellett.

Régi dicsőségünk

Régen az apa hozományként még tésztát is adott a lánya férjhezmenetelekor, olyan nagy becsben állt a mézeskalács. A legősibb sütemény a lepény volt. Erős napsütésben felforrósodott kőre sűrű kását kentek, amely megszáradt és sokáig elállt. Az Indus folyó völgyében a III. évezredből származó kő és agyag süteményformát találtak. Később a görögök az egyiptomiaktól vették át a sütőformákat. Rómában az első süteményboltok i.e. 171-ben nyíltak. Az egykori Pannonia provinciában komoly méhészkedés folyt az i.e. első századokban. Feltehető, hogy a méhészkedés tudományát tovább örökítették az utódnépeknek, keltáknak, germánoknak, azok pedig az avaroknak, szlávoknak. Amikor a magyarok megjelentek a Kárpát-medencében, tovább folytatták ezt a mesterséget. Később több városban, így Besztercebányán, Pozsonyban, Sopronban, Lőcsén, Kassán, Késmárkon, Eperjesen és Budán alakultak nagy mézeskalácscéhek. A mézeskalácsosok virágkora a 15–18. század volt, utána szerepüket a cukrászok váltották fel. A 19. században a domborított, ütőfával nyomott, színtelen mézeskalácsot felváltotta a vásári piros szív, a huszár, a baba, a papucs.

Nem mese, ez valóság volt

Aki azt hinné, hogy a meséknek nincs valóságalapjuk, az nagyon téved. Mindenki ismeri Jancsi és Juliska történetét. Frankfurt közelében fekszik a spessarti erdő, azon a vidéken gyűjtötték a Grimm-testvérek ezt a mesét a mézeskalács házzal és a boszorkánynyal. Egy Hans Traxler nevű tanító a helyszínt alaposan végigtanulmányozva 1978-ban könyvet írt Az igazság Jancsiról és Juliskáról címen, amelyben beszámol arról, hogy megtalálta a favágó házát, megtalálta a két erdővágás közötti nyiladékot, amelyen állítólag apjuk vezette a gyerekeket, megtalálta a kemencéket, a szerszámokat, sőt, sziklák közé bedugva a recepteket is. Tovább nyomozva Wernigerodéban rátalált Katharina Schrader mézeskalácsos asszony nyomára, akinek egy bizonyos Hans Metzler udvarolt. 1647-ben Katharina egy éjszaka elmenekült Wernigerodéből és a spessarti erdőben vett egy házat, ahol mézeskalács-sütödét rendezett be. Egyre-másra találta ki és készítette mézeskalácsait – vásárokra, kolostoroknak, úriházaknak. Olyan jól ment az üzlete, hogy megirigyelték. Metzler följelentette boszorkányság vádjával. Az iratok szerint söprűnyélen lovagol, embereket csal el magához, bezárja, meghizlalja és megeszi őket... Végül, Katharinát felmentették, de Hans Metzler nem nyugodott bele. Húgával megkereste Katharina házát, rátörtek, megölték, és az egyik, még meleg kemencébe dugták. Metzler, aki udvari szállító volt Nürnbergben, büntetlenül sütötte tovább mézeskalácsait.

Aki nem hiszi, járjon utána