A magyar–szlovák együttélés hullámain

Hogyan látja egy komáromi születésű szlovák író az életművét és a magyar–szlovák viszonyt? Talán ebben a kérdésben összegezhető, hogy Šenkár Patrik, a SJE oktatója és irodalomtörténész miről is faggatta Daniela Kapitáňovát. A beszélgetés egyik sajátos vonása az volt, hogy a résztvevők bevonásával két nyelven zajlott, amit a jelenlevők kölcsönösen megértettek: míg a két főszereplő jobbára szlovákul beszélt, a hallgatóság főleg magyarul szólt hozzá az elhangzottakhoz.

Kettő vagy egy kultúra?

A beszélgetés során Daniela Kapitáňová a magyar–szlovák viszony különféle kérdéseiben merült el leginkább. Arra a kérdésre, hogy mit jelent számára Dél-Szlovákia multikulturális volta, azt felelte, hogy „rettenetesen sokat”.

„Amíg nem ismerünk meg valami mást, addig azt hisszük, hogy mi vagyunk a világ közepe. Minél többet tud az ember, annál nagyobb kételyei vannak”

– vonta le az általános következtetést. Ekkor a hallgatóság részéről Liszka József, az előadás-sorozat szervezője és rektorhelyettes felvetette, hogy meglátása szerint

Dél-Szlovákiában magyarok és szlovákok ugyanabban a kultúrában élnek, csupán két külön nyelven beszélnek. Daniela Kapitáňová szerint nincs a felvetésre egyértelmű válasz és mindez nézőpont kérdése. „Ha úgy nézzük, a magyar és szlovák kultúra ugyanaz, amennyiben azonos alapelvekből indulunk ki. Ha viszont úgy akarok rá tekinteni, hogy különbözőek, akkor azok lesznek” – fejtegette.

Magyar–szlovák útvesztők

Daniela Kapitáňovát első regénye mára világszerte ismertté tette. Az első kiadását 2000-ben megélt Könyv a temetőről című kötet egy Samko Tále nevezetű középkorú törpe, komáromi férfiról szól, aki egyebek mellett hangot ad magyarellenességének is, s emellett mindenben a konvenciókhoz próbál idomulni. „Én ezt a mečiarizmus nehéz ideje alatt írtam. Samko Tále az én válaszom a xenofóbiára, a magyarellenes támadásokra, mindenre, ami majdnem kötelező volt a mečiari idők alatt? – magyarázta a regény létrejöttének hátterét Kapitáňová.

Šenkár Patrik emellett Az ő Komáromuk, az én Trianonom című másfél évtizede megírt esszéje kapcsán is a magyar–szlovák viszonyokról kérdezte. Hogy látja 15 év után ezt a viszonyt? – hangzott a kérdés.

„Kissé pesszimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy miért is jobb ma a viszony, mint 15 éve. Nem gondolom, hogy az emberek többsége 15 év alatt bölcsebbé vált. Nagyon félek attól, hogy az ok az, hogy megtalálták a közös ellenséget, ami az iszlám és a bevándorlók. Igaz ugyan, hogy a mai fiatalok nem vitáznak a magyar–szlovák kérdésekről olyan érzelmektől túlfűtötten, mint a kilencvenes években, ez objektív igazság. De tartok attól, hogy ez a közös ellenség miatt van?

– válaszolta Kapitáňová.

A közönség soraiból ekkor felvetette az egyik jelenlevő, hogy „magyarnak és szlováknak nem ugyanaz Trianon”, s hogy „ezeket a dolgokat nem lehet azzal megoldani, hogy egyforma a kultúránk, csak a nyelvünk más”. Daniela Kapitáňová az esszéjét idézte: „Én azt írtam, hogy a szlovákoknak úgy kéne erre nézniük, hogy miként reagálnánk mi, ha ez velünk történne meg? Hogy olyan nagy hősök volnánk-e akkor, ha valaki levágna az országból? Azt írtam, hogy nem tudom a választ, de próbáljuk meg elképzelni, hogy valaki Selmecbánya mellett meghúz egy vonalat, s mi könnyedén azt mondjuk, hogy jó, ők így döntöttek, rendben van. Nem tudok erre válaszolni, csupán az a tézisem, hogy szlovákok, mi is próbáljunk ebbe belegondolni.”