A kitelepítésre, deportálásra emlékeztek a lévai járásbeli Zsemléren

Zsemlér. Az alig 200 lelket számláló, lévai járásbeli kisközséget a történelem viharai nem kerülték el az elmúlt ezer év alatt (a település legrégebbi fennmaradt említése a garamszentbenedeki apátság 1075-ből származó alapítóleveléből való).

Szeptember 30-án Zsemléren emlékeztek azokra, akik életüket áldozták a hazáért, a szabadságért, fejet hajtottak azok előtt, akiket embertelen körülmények között Csehországba hurcoltak. Egyszerű emberekre, az elődökre emlékeztek méltó tisztelettel, gondosan, alaposan megszervezett nagyszabású ünnepségen. Tekintélyes vendégek, egyházi képviselők, előadók, rokonok, ismerősök, a falu apraja-nagyja jelenlétében avatták fel a szárnyasoltárt formáló történelmi emlékfalat az 1849. április 18-i garami átkelés, az első és a második világháborúban elesett falubeliek és a Csehországba deportált családok tiszteletére.

A nagyvonalú rendezvény ünnepi szentmisével kezdődött, melyet Galgóczi Rudolf zselízi főplébános, Nagy János esperes, Sárai Attila és Kürthy Tamás plébános celebrálták; ők életük egy részét ajándékozták a zsemléri közösség lelki vezetésének és gondozásának.

„Zsemlériek sem tudják, mikor jöttek össze ennyien ünneplőbe öltözve, de fura paradoxon, hogy ünnepről beszélünk, amikor hódolatunkat fejezzük ki a 90 évvel és 64 évvel ezelőtt háborúban elhunyt hősi halottak tiszteletére, amikor Zsemlért is behelyezzük az 1849-es nagysallói csata emlékébe, s nem utolsó sorban gondolunk arra a 28 családra, 106 személyre, amelyek és akik Csehszlovákia örök szégyenére kénytelenek voltak a deportálási rendelkezés alapján mindenüket itthagyni, elhagyni vagyonukat, hozzátartozóikat, szeretett falujukat. Embertelen körülmények között sok száz kilométerre szolgasornál megalázóbb helyzetbe kényszerítették még a pici gyerekeket is csak azért, mert a család magyarnak vallotta magát. Még az Isten házában sem engedték meg Szent László nyelvét. Ezt nem lehet elfeledni, még inkább megbocsátani. A deportálás 60. évfordulójára emlékezik Dél-Szlovákia ebben az évben, erre emlékezik Zsemlér is.”

Ezekkel a szavakkal nyitotta meg a templom előtti téren az emlékező és hálaadó ünnepséget Ujváry László nyugalmazott iskolaigazgató, a lévai Reviczky Társulás elnöke. Jelenlétével tisztelte meg a helybelieket Csáky Pál, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke, Kun Ferencz, a budapesti Rákóczi Szövetség alelnöke, Ress Imre, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének főmunkatársa, Zachar Pál, az MKP járási elnöke, Török Alfréd, a Csemadok járási elnöke, Hajtman Béla, a lévai egyházi gimnázium igazgatója, valamint a szomszédos települések polgármesterei. Ott ültek még néhányan szerényen, csendben maguk elé görnyedve az emlékfal közelében azon asszonykák közül, akik 60 éve gyermekeikkel jajveszékeltek Pelhřimovban az állomáson, vagy aranyos kis leánykájukat hagyták ott a csehországi város temetőjében.

Sládeček Ildikó polgármester asszony ünnepi beszédében hangsúlyozta, örömmel vette tudomásul, hogy hajlandóság volt a képviselők részéről az emlékezés, és még nagyobb öröm volt számára: a helybelieken kívül olyan odaadó emberek is biztosították támogatásukról, akik már nem laknak Zsemléren, mégis a kis falut magukénak tartva kötődnek a szülőföldhöz, rokonaikhoz.

Az összejövetelen beszédek is elhangzottak. Ress Imre történész Gáspár Endre katonai pályáját taglalta, annak a tábornoknak, aki a VII. hadtestet irányította, a garami áttörést biztosította 1849. április 18-án Zsemlérnél, a Garamon felállított híddal. ĺgy jelentősen hozzájárult, hogy a nagysallói csata a magyarok javára dőlt el. Ez pedig lehetővé tette Komárom felmentését, majd később Buda visszafoglalását.

Kun Ferencz, a Rákóczi Szövetség alelnöke az 1. és a 2. világháborúban elesett hősökre emlékezett.

Csáky Pál mondandóját Csingiz Ajtmatov Évszázadnál hoszszabb ez a nap című világhírű regényének egyik részletére építette: a legnagyobb gaztett, a legelvetemültebb tett, amit az emberrel lehet tenni, az, hogyha megfosztják az emlékezetétől. „Miért vagyunk itt? Azért, mert nem akarunk ilyen sorsra jutni, mert számunkra fontos az emberi tisztesség. Igen. Nem többről van szó. A tisztességről. A történelmet nem lehet meg nem történtté tenni. A negatív események következményeit nem lehet sajnos helyrehozni…” – mondta a pártelnök.

A Csehországba deportált családok névsorát Gubík Mária ismertette. Majd megszólalt egy ember. Szeretett bácsikájára, Gubík Ernőre, a 2. világháború hősi halottjára emlékezett meg-megcsukló hangon: „Vannak, kik messze, idegen harctereken alusszák örök álmukat. Vannak temetők, melyek nem nyújtanak helyet a végső nyugalomhoz a hazai földben…” Ő id. Gubík László volt, az impozáns rendezvény indítványozója. Köszönet és hála illeti meg őt. A megemlékezést színesítették a versmondók, nevezetesen Lőrincz Tamás, Hutura Bea, Gubík Ági színésznő és a zenés, énekes produkciók is. A rendezvény befejező részében az emléktáblák leleplezése, megáldása, majd a koszorúzás következett. Ekkor lehetett érezni igazán, hogy mennyire összetart a kis közösség.

Amikor az ember a múltba tekint, soha nem tekinthet úgy viszsza, hogy a jövőre vonatkozóan nem von le valamilyen tanulságot. Minden üldözés, mellőzés, igazságtalanság fájdalmas. Mégis próbáljunk erőt meríteni! Ez a nap se legyen szenzáció. A szenzációk ugyanis nem változtatják meg a világot. Komoly megfontolással kell társulni: jobb jövőt építeni.