A képzőművészeti kifejezés folytonos megújítói

Hogy ide is eljutott ez a kamarakiállítás, nem véletlen, már csak azért sem, mert a szentendrei művésztelep létrehozása idején Kassán is élénk képzőművészeti élet folyt. A szentendrei művésztelep kapcsán meg kell említeni Jakobyt Gyula nevét, hiszen Szentendre elődje Nagybánya volt, illetve a kettő közé ékelődött választóvonal, a Trianoni Békeszerződés. Jakoby Olgyai Viktor és Réti István tanítványa volt, akik Szinyei Merse Pállal, Ferenczy Károllyal, Glatz Oszkárral és a művészettörténész Lyka Károllyal a nagybányai modern festői megoldások birtokában kaptak lehetőséget a budapesti Képzőművészeti Főiskola konzervatív beidegződéseinek megreformálására. Sikerült nekik, jóllehet az összezsugorodott ország határain túl maradt nagybányai művésztelep helyett keresniük kellett egy olyan közeget, amely átvállalhatja az említett szellemi örökséget. Jakoby Gyula nemzedéktársai: Jeges Ernő, Paizs Goebel Jenő, Heintz Henrik, Onódi Béla, Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Pándy Lajos és Rozgonyi László Szentendrén találták meg azt a helyet. Míg Jakoby bezárkózott Kassára, a szentendrei művésztelepet létrehozó nyolcak különböző ösztöndíjakkal tanulmányutakra mentek a kor meghatározó művészeti helyeire: Párizsba, Barbizonba, Münchenbe, Rómába. A kassai jubileumi kiállítást megnyitó Török Katalin múzeumigazgató is utalt arra, hogy a művésztelep alapítóira az olasz stílus olyan erős hatással volt, hogy festészetükben „római iskolás” korszakról is beszélhetünk. Ez különösen illik Heintz Henrikre és Jeges Ernőre. Az előbbinek Kassán most az Aktok a tengerparton című híres alkotása tekinthető meg, míg az utóbbitól egy tipikus szentendrei városképet nézhetünk meg. Persze más hatásokra is nyitottak voltak a művészek. A Madárdal festője, Paizs Czóbel Jenő a Grade Chaumiére Akadémiát is látogatta, sőt kiállítása is volt Párizsban, de Barbizonban is dolgozott, ahol az ottani művészek társaságuk tagjai közé választották, egyik képével pedig 1929-ben ezüstérmet nyert a barcelóniai világkiállításon. Nem kevésbé figyelemre méltó Czóbel Béla pályája, aki 1905-ben Párizsban a Fauves csoporttal közösen állított ki, s aki az 1940-es évektől haláláig felváltva Szentendrén és Párizsban élt. Persze, ha a teljesítményeket nézzük, akkor a nyolc alapító tag után elsőként Barcsay Jenőt kell megemlíteni, akinek az 1953-ban kiadott, tizenhat nyelvre lefordított Művészeti anatómia című művét a világ minden részén ismerik, és mind a mai napig használják a művészeti oktatás alapműveként. De említhetjük itt Korniss Dezsőt, Kondor Bélát, akik a harmincas-negyvenes évek között maguk is hozzájárultak ahhoz a jellegzetes festészet létrehozásához, amelyet konstruktív szürrealizmusnak neveztek. Mindaz, amit képesek voltak felmutatni, valójában kritikája volt a század elején uralkodó hamis hagyományőrzésnek, továbbá a túl hosszan tartó posztimpresszionista periódusnak.

Persze nem csak kritikát gyakoroltak, programot is választottak, aminek lényegét a szintén szentendrei illetőségű Bálint Endre találóan így foglalta össze: „Európa tényleges tudomásulvétele és a népművészet nyújtotta lehetőségek felhasználása, továbbá számolás Magyarország speciális helyzetével, vagyis Kelet és Nyugat kereszteződésének metszőpontjában az egymást segítő szellemi hatások felhasználása, tehát a bartóki programhoz való csatlakozás.” Persze itt ne gondoljon senki valamilyen egységesítő törekvésre, hiszen ez sem a kezdetekkor, sem a későbbiekben nem volt jellemző a szentendrei művésztelep tagjaira., hiszen a „közösség” tagjait nem rokonítja egymáshoz sem a stílusuk, sem a saját maguk által megfogalmazott programjuk. Ami közös bennük az egy olyan belső szabadságra való hajlandóság, amely kirekeszti a festészettől idegen tartalmakat, és beengedi azokat az áramokat, amelyek ismeretlen és felfedezetlen világok felé sodorhatják őket.

Szentendrén a múlt század húszas éveinek végén olyan nagyszerű folyamat indult itt el, aminek köszönhetően ez a város a festők Mekkája lett, ahol jelenleg már száznál is több művész él és dolgozik – igaz, a többség a művésztelepen kívül. Ennek is megvan az oka, hiszen a művésztelepi tagság kiérdemlését sokan nagyobb elismerésnek tartják, a mint Munkácsy-díjat. Persze ezzel nem szeretném az említett díjat degradálni, hiszen a Szentendrei Régi Művésztelep 12 tagja közül hatan kapták meg ezt a magas kitüntetést. Közülük öten: Aknay János,Ruhály József, Kis Zoltán László, Rácz András – és a művésztelep elnöke, Szakács Imre személyes jelenlétével is megtisztelte a kassai kiállítás megnyitóját.

A tárlat három részből áll. Egy-egy festményt láthatunk az alapító nyolcaktól, egy-egy munkát a művésztelep későbbi, mára már klasszikussá vált tagjaitól, például Barcsay Jenőtől, Kondor Bélától. Korniss Dezsőtől, Czóbel Bélától – és egy-egy alkotást a művésztelep jelenlegi tizenkét tagjától. A kiállítás megrendezéséért feltétlenül dícséret illeti a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatónőjét, Czimbalmosné Molnár Évát, aki mindent megtett azért, hogy ez a tárlat elkerüljön Kassára, a képzőművészet egyik legjelentősebb fellegvárába. Az elismerés természetesen a kiállítást befogadó Kelet-szlovákiai Galériának is jár.