A kármelhegyi Szűz is elfordult Barkától

ĺgy említi egy versike a Csermosnya-patak völgyében, mégis 564 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő települést, Barkát. Környezete festői, a völgykatlan természeti körülményei mostohák, a lpusztulás jegyei egyre markánsabban mutatkoznak meg, s az itt élő embereknek manapság aligha van kedvük lelkesült verseket mondani, hacsak a gömör-tornai tiborcok sokaságát meg nem ihleti a naponta rájuk köszönő mostoha sors. Minden politikust, aki jelentős honfiúi hevülettel most arról dönt, hogy hány milliárd koronát áldoz az adófizetők pénzéből a Zsolnáig elérő autópályára, szeretettel meginvitálok a Dernőt Barkával összekötő európai útszakasz szemrevételezésére, lehetőleg télen, s lehetőleg egy olyan időszakban, amikor Barka felől szembejön a rozsnyói autóbusz.

Lucska és Barka között, mondjuk a Paplyuknál, ahol báró Kussányi ezredes 1702-ben legyilkoltatta a református prédikátorokat és presbitereket, szívesen tájékoztatnám őket arról, hogy bizony, kedves nagypolitika-csinálók, itt, a Csermosnya völgyében is emberek élnek, s ezek az emberek is vágynak a kor emberéhez méltó életkörülményekre.

Miután a Rozsnyóra igyekvő autóbusz sofőrje az erősek természetes nyugalmával visszatolatott, s mi találtunk egy fél méteres leálló sávot, kölcsönösen szívélyesen integetve elmellőztük egymást, s nyomban elibénk tárult Ľudovít Kaník miniszter szociális hálója, mintegy 30-40 barkai közhasznú munkás képében, akik országépítő pótcselekvésük keretei között galylyazták az útmenti fákat, bokrokat. Bent a faluban nagyjából ugyanennyien tették ugyanezt azzal a különbséggel, hogy ők tüzeltek is. Amint megálltunk a Csermosnya egyik hídján, mindannyian körénk gyűltek, mert elterjedt a faluban, hogy megjöttek a „markízások.” Egymás között roma nyelven beszélnek, magyar és szlovák szavak elegyítésével, de mint az öreg Zsiga András elmondta, értik egymást. Öreg Zsiga arról is tájékoztatott, hogy Barkán mintegy 200 roma ember él, és ennyi a fehér is, akiket ők parasztoknak hívnak. Elmondta, hogy a közhasznú munkáért egyikük 520, másikuk 670, de olyan is akad, aki 1000 koronát kap, a családi viszonyai és a végzettsége függvényében. Öreg Zsiga András, mint mondta, kőművesnek tanult ki, ebben a szakmában dolgozott addig, amíg kapott munkát, de most, 56 évesen már a kutyának se kell. Elmondta azt is, hogy egyedül él, most, hogy csökkentették a szociális juttatásokat, havonta 890 koronát kap, amiből lehetetlenség megélni. Nincs más hátra, mi is sztrájkolni fogunk – mondja. Lopni nem akarunk, a környéken nincs is mit – teszi még hozzá nevetve. Véleménye szerint a kelet-szlovákiai romák jól tették, amit csináltak, csak nem lett volna szabad pálinkát meg cigarettát lopniuk, mert az nem szép dolog. Polyák Igor veszi át a szót, aki arról beszél, hogy a gyerekek Dernőbe járnak iskolába és egy gyereknek a havi jegy 270 koronába kerül, azoknak a családoknak, akiknek három-négy gyerekük jár iskolába, minden pénzük erre megy, de a jövő hónapban szerinte a legtöbb gyerek itthon marad. Magyar ajkú cigánynak mondja magát, nekik csak két gyerekük van, de többet nem is vállalnak, mert nincs miből. Ezelőtt 9600 korona segélyt kapott, most negyedmagával 4700 koronából kell megélnie. Szerinte a faluban és a környéken is lenne mit csinálni, de havi öt-hatszáz koronáért nem érdemes dolgozni. Elmondta, hogy ők is gondolkodtak már azon, hogy tesznek valamit a nyomorúságuk ellen, úgy, mint a kelet-szlovákiai romák, de mint mondta, nem minden cigány egyforma, s őket még nem vitte rá a lelkiismeret, hogy lopjanak, raboljanak, de az éhség sok mindenre rákényszerítheti az embert – tette hozzá. Kérdésemre, hogy a faluban vagy a környéken találkoztak-e uzsorásokkal, kórusban kiabálták, hogy errefelé olyan nincs!

Megkeressük a községházát, mely egy szépen rendbe hozott kastélyban kapott helyet. A 448 lakost számláló község polgármesterétől, Icso Bélától tudom meg, hogy a kastélyt a 19. században a gróf Zichy-Ferraris család építtette, később Károlyi Imre gróf tulajdonába került, s az utolsó ismert lakója ifj. Horthy Miklósné, Károlyi Consuela volt.

A polgármester elmondta, hogy Barkán a jelenlegi állapotok szerint 62 százalékos a roma, és 38 százalékos a fehér lakosság aránya. A munkanélküliség 75 százalékos, a cigányok közül egyetlen ember van munkaviszonyban, akit a közmunkák felügyelőjeként a községi hivatal alkalmaz. A gyerekek, több mint nyolcvanan, Dernőre járnak iskolába, de úgy véli, a kormány hatályba lépett szociális reformjai miatt, főként a roma gyerekek köreiből pénz hiányában nagyon sokan itthon maradnak majd. A roma lakosság száma a településen 10 éven belül megduplázódik, míg a fehéreké az elöregedés és a születéseknél nagyobb számú elhalálozások miatt évről évre csökken. Ezzel arányosan szaporodik a megüresedő házak száma is, amelyek a roma lakosság jelenléte miatt nem kelendőek, a városokból kitelepülők, illetve hétvégi házat vásárlók azokat a Csermosnya-völgyi településeket részesítik előnyben, ahol a cigányság még nem telepedett meg.

A polgármester véleménye szerint a kormány által pótmegoldásként bevezetett közmunkák lehetősége semmit nem old meg, sőt számos olyan község akad, amelyet megoldhatatlan feladatok elé állít azáltal, hogy a közmunkát végzőkre költött pénzt a községeknek kell bebiztosítaniuk, s a munkaügyi hivatal csak a már kifizetett számlák alapján téríti meg a fejpénzt. Barka évente minden évben július közepén mutatja meg magát a világnak, ilyenkor tartják ugyanis (az idén július 17-én és 18-án) a környék legnagyobb búcsúját. Az eseményt 1758-tól tartják számon, s a neves napokon 3-4000 ember is megfordul a településen. Ezekben a napokban mutatkozik meg – mondta a polgármester, – hogy mennyire hiányos az infrastruktúránk, s a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy mi mindenre lenne szükség ahhoz, hogy a vidéki turizmust, beindítsuk a Csermosnya völgyében. Más lehetőség viszont nem nagyon kínálkozik. Tovább nehezíti a helyzetet az is, hogy a Gömör-Tornai Nemzeti Park északi határa átszeli a község közigazgatási területét, s a nemzeti parkba eső parcellák után az állam nem fizet ingatlanadót. Ezt viszont kompenzálhatná oly módon, hogy engedélyezné turistákat fuvarozó lovas fogatok behajtását a nemzeti park területére, illetve Barkáról a Szádelői völgybe.

Icso Béla a település egyik nagy tragédiájának tartja azt, hogy a faluban a helyiek körében nincs vállalkozói kedv és szándék, így ha törvényesen visszaállították is az úrbéres társaságot, egy rozsnyói illetőségű vállalkozónak adták bérbe az erdőrészüket, mert helyből egyetlen érdeklődő sem jelentkezett. Nem a rozsnyói vállalkozóval van baj, mondja a polgármester, hiszen minden kötelezettségét rendben teljesíti, hanem azzal, hogy a helybéliek megbékéltek a sorsukkal, s nem kívánnak gazdálkodni a saját birtokukon.

Az említettek miatt Barka polgármestere lehangolónak tartja a gondjaira bízott település jelenét, és nem lát biztos kapaszkodókat a jövő felé nézve sem. Legfontosabb feladatának a munkahelyek teremtését tekinti, erre némi reményt jelent a Csermosnya-völgy hét települése által kidolgozásra kerülő fejlesztési terv, melyet a Soros Alapítvány finanszíroz. A tervezet alapját a vidéki turizmus feltételeinek megteremtése képezi, emellett a környezetvédelem területén mutatkozó lehetőségek kihasználása, valamint az állattartásnak mint ősi hagyománynak az újraélesztése.

A polgármester nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a teljes anyagi ellehetetlenülés ürügyén a roma lakosság a sztrájkot mint a véleménynyilvánítás egyik lehetőségét a közeljövőben alkalmazni fogja, mert ahhoz, hogy az itt élő romák jövedelemhez jussanak, Nyugat-Szlovákiába vagy külföldre kellene vándorolniuk, ez a röghöz kötött, erősen zárt közösség viszont ilyen kockázatot nem szívesen vállal. Mint elmondta, a faluban eddig sem betörések, sem lopások nem voltak, békességben éltek együtt a magyarok és a cigányok, de már érezhető az elkeseredettség és az azzal járó feszültség is.

Felsétálunk a falu északi oldalán található sziklafalba vájt kápolnához. Útba ejtjük Barka egyik romatelepét is, úgy tűnik, hogy a szociális megszorítások már éreztetik a hatásukat, mert jelentős, iskoláskorú gyerekcsapat vesz körül bennünket. A polgármestert mindenütt tisztelettel fogadják, s amikor megkérdezi a gyerekektől, hogy voltak-e ma iskolában, kórusban felelik, hogy nem, mert nincs pénz a buszra.

A hegyoldalból akár a tenyerünkbe is vehetnénk a takaros falut, pipázó kéményeivel, templomaival. Ebben a csodálatos látványban viszont nincs benne az a szívszorongatóan lehangoló tény, hogy az itt élő emberek túlnyomó többsége legvégső tartalékait éli fel, s minden alkonyat egyre bizonytalanabbá teszi a másnapi ébredést.