A falu fekete karácsonya

Elharangozták az elsőt, Dobfenek népe a karácsonyi szentmisére készülődött. A nádastól szegélyezett völgykatlanban fekvő települést vallásos emberek lakták, minden vasárnap megtelt az Isten háza, jeles ünnepek alkalmával pedig alig fértek el a kis templomukban.

1944 karácsonyán dermesztő hideg köszöntött a tájra. A harangozó – miután elhangzott az első templomba hívó harangszó – sietett haza vasalt inget venni, ünneplőbe öltözni. Az elsőt általában viselőben szokta elharangozni, negyedóra múlva a másodikat már ünneplőben, a harmadikat pedig csak akkor, amikor Péterfaláról megérkezett a pap. A tiszteletes úrért télen hintóval jártak, nyáron gyakran egyszerűen csak átsétált a hegyen.

A gazda a hintó elé befogta a lovakat és szólt a fiának, hogy indulhat a papért. Úgy gondolta, induljon csak el korábban a gyerek, inkább ő várjon a tiszteletesre, mint a pap a hintóra. A suhanc szeretett egyedül kocsikázni, nem először hozta misézni a tisztelendő urat. Amikor egy-egy lányos ház előtt elhajtott, kihúzta magát. 1944 karácsonyán is felült a bakra, megmarkolta a gyeplőt és indulni akart, amikor lélekszakadva rohant be egy gyerek a kapun. „Apám küldött, hogy ne menj sehová, mert jönnek az oroszok” – mondta sápadtan.

Cserének nevezik azt a hegyet, amely Péterfala és Dobfenek határát képezi, a domb lejtőjén már látni lehetett, ahogy libasorban vonultak lefelé a katonák. Nem oroszok voltak, románok. Hamarosan megszólaltak az almágyi bányatetőn állomásozó magyar tüzérség ágyúi is, de rosszul céloztak, egy pajtát lőttek szét.

Az istentisztelet elmaradt 1944 karácsonyán Dobfeneken. Az édesanyák lányaikat fekete ruhába bújtatták, hogy öregnek nézzenek ki. A faluba érkezett katonák azonnal elemózsia után néztek, kopogtatás nélkül rontottak be a házakba. Voltak közöttük rendesek, akik nem raboltak, kértek. Ezeknek szívesen nyújtottak át egy-egy darab szalonnát vagy sonkát a háziak. Az egyik családnál még hellyel is kínálták a fiatal román katonát. Szót nem tudtak váltani, mutogattak. A háziasszony a kenyér, a katona a lány lába felé mutogatott. A gyorsan felkapott fekete ruha alól kilátszott a tarka szoknya, arra figyelmeztette a katona az édesanyát.

Az egyenruhások úgy zúdultak be a portákra, mint a sáska. Fenyegetőztek, ha nem kapnak ennivalót, felgyújtják a nádast. Az bizony nagy veszteség lett volna a falunak, hiszen már jóval korábban a nádasba vert cölöpök közé rejtették el az állataikat.

Amikor a román katonák csillapították éhségüket, a lovaiknak hordták össze a szénát a pajtákból. A parasztember sok mindenhez hozzászokott a háború alatt, de ahhoz nem, hogy a legszegényebbeket fosztogassák. Élt a faluban egy özvegyasszony, akinek egyedüli támasza és segítsége a tizenéves lánya volt. A lány nyáron úgy suhintotta a réten a kaszát, mint a hasonló korú fiúk, akik persze saját munkájuk mellett sokat segítettek neki. Két román katona az özvegy pajtájában pakolta hamvasba a szénát (a széna hordására szolgáló vászonalkalmatosságot nevezik így arrafelé). A legények igyekeztek őket lebeszélni erről, de azok ügyet sem vetettek rájuk. Egy fiatalabb fiú a bíróért futott, de nem találta otthon a falu első emberét. Hogy a szénalopást megakadályozza, a szomszédságában lakó legényke villanyéllel úgy homlokon vágta a garázdálkodót, hogy az nyomban hanyatt esett. Társa sípot húzott elő, belefújt, hamarosan fegyveresek árasztották el az udvart. A tizenkilenc éves fiút puskatussal leütötték, megkötözték, a parancsnok elé vitték, az udvaron álló kocsihoz kötözték és rúgták, ütötték. Akkor ért oda a bíró, akinek szavára a tiszt parancsot adott katonáinak, hogy hagyják abba a verést.

A legénykét úgy, véresen a kocsira dobták és katonák kiséretében elhajtattak vele Csákányházára, a románok főhadiszállására. Hosszú volt az út Füleken át, késő este értek oda. Ott a tisztek már javában borozgattak a meleg szobában, amikor a két katona a vezérkar elé vezette a legényt. Hosszasan tanácskoztak, románul beszélgettek, csak sejteni lehetett, hogy miről. Az egyik román tiszt felállt, bort töltött egy pohárba és megszólalt magyarul. „Mosd le az arcodról a vért és igyál!” – mondta, kezébe nyomta a borral teli poharat és intett a katonáknak, hogy oldozzák el. – „Szerencséd van, karácsonykor nem ítélkezünk. Elmehetsz szabadon” – mondta és kinyitotta az ajtót. A fiú félve lépett ki az udvarra, nem tudta, mi történik vele odakint. Arra számított, orvul hátba lövik, vagy az udvaron kivégzik. Csak akkor hitte, hogy valóban megszabadult, amikor már messze járt a főhadiszállástól. Másnap reggelre ért haza, amikor a román katonák már elhagyták a falut. Amikor családot alapított, a karácsonyi vacsora után mindig elmesélte a fenti történetet és aztán együtt indult családjával az éjféli misére.