A bejei kertek alatt

Hallom a minap, hogy kidőlt (vagy bedőlt?) a bejei Szentiványi-kastély egyik hátsó fala. Hogy melyik, nem tudom. Bármelyik lehetett, hiszen már évekkel ezelőtt is életével játszott az, aki bemerészkedett az egykori főúri lak belsejébe. Mostanában csak sejtésem lehet a hátsó traktusok állagáról, s ez a sejtés, látva magát a homlokzatot és az ablakkeretek vak szemgödrein keresztül látható, hullaszerű szobabelsők egy-egy részletét, elég lehangoló. Ahányszor átsuhanunk a Tornaljához tartozó községen, mindig fájó pillantást vetek az út mentén álló, jobb sorsra érdemes épületre és a körülötte pusztuló, egykori pompás parkra.

Egyébként annak, hogy kidőlt egy gömöri kastélynak valamelyik fala, napjainkban annyi hírértéke sincs, mint a kenyér- vagy kifliárak napi folyamának. Mert legalábbis Trencsénben kell állania annak a műemléki védettséget élvező épületnek, melynek lezuhanó darabja odavonzza a tévékamerákat és a sajtót. Ha pedig maga alá is temet valamely szerencsétlen párát a törmelék, még nagyobb a szenzáció. Gömör pedig messzire esik Észak-Szlovákiától, de még messzebb a fővárostól, ahol a kultúra korifeusai szakavatottan döntenek a műemlékvédelemre szánt támogatások összegéről. Tudom persze, hogy a bejei Szentiványi-kastély esetében nem egyszerű a képlet, hiszen a tulajdonosi viszonyok tisztázatlanok, ha pedig Tornalja képviselő-testülete egy őrült ötlettől felbuzdulva mégis úgy döntene, hogy restauráltatja ezt a most már egyre inkább romhalmazra, mint főúri palotára emlékeztető épületet, a város költségvetése belerokkanna.

Dehát a Szentiványi-kastély csak egy a sok közül. Még gömöri viszonylatban is, hiszen az egykori Gömör-Kishont megyében (ma Besztercebányai Felsőbb Közigazgatási Egység, szlovákul VÚC, hogy stílszerűek legyünk) még ma is rengeteg kastély és kúria áll a régi időkből. Egyelőre. Hogy pontosan menynyi, nem számoltam, pedig Tököly Gábor, a téma jó ismerője, és egy csodálatosan szép, kétkötetes könyv szerzője mindet felsorolja és dokumentálja. Akit érdekel a téma, lapozza fel; ha van még benne mákszemnyi vonzalom a magyar múlt és művészet iránt, legalábbis nem fog olyan nyugodtan aludni.

De talán hiábavaló is lenne számokkal játszadozni, hiszen az év bármelyik hónapjában, annak bármelyik napján, a nap bármely órájában leomolhat valahol Gömörben egy-egy alámosott, hólepte, szétlopdosott, időrugdosta kastély-, kúria- vagy udvarházdarab, úgy, hogy a kutya se veszi észre, és senki könnyet nem ejt miatta. Hiszen a szépséges Gömörben – horribile dictu: Európa szívében! – épített örökségünknek olyan mérvű eróziója zajlik, melynek megállítására a kontinens boldogabb felén népmozgalom indulna. Igaz, ezeknek a gyöngyszemeknek fele sincs műemlékvédelmi listán. Miért is lennének?

Miközben a pozsonyi Duna-partra pottyantott dinoszaurusz-tojás, a megalomániás színház megmentésére egy ország horkant fel: Megmenteni! Megmondom őszintén, szurkoltam, hogy eladják. Hiszen van a fővárosban egy szép nemzeti színház. Igaz, más nemzetnek épült. De legalább több jutna egyébre. Például felbecsülhetetlen értékű műemlékeinkre, melyek állapota egy-egy régió kulturális és mentális állapotának tükre.

S hogy a torta habjára meggy is pottyanjon: e sorok írásakor adja a tévé, hogyan tatarozzák a pozsonyi vár belsejét. Ezt a ronda, hanyatlökött asztalt, amely történelmi ereklyeként is otromba. De mégha a történelem miatt! Két ember kedvéért. Egyiket Bush-nak, másikat Putyinnak hívják. Két-háromszáz milliócskát kivesznek az adófizetők zsebéből egy kétnapos politikai orgia kedvéért! Miközben a főváros szívében ott van a Prímás-palota, európai békekötések színhelye, amelyet nem kellett szégyellni Napóleon előtt sem.

Mielőtt a gyomrom végleg felháborodna, inkább eldúdolom a kedves népdalt: „A bejei kertek alatt három kislány zabot arat...”