790 éves az alapítólevél

Magát a történelmi eseményt megelőző okok közismertek, hisz drámai és operai feldolgozása a magyar művelődéstörténet egyik legjelentősebb kincse: a Katona József által megírt és Erkel Ferenc által megzenésített Bánk bán története. A leleszi alapítólevelet elsősorban a királyné meggyilkolásának következményei érintik. Ugyanis a király éppen Leleszen tartózkodott – a kor szokásához híven átmeneti remeteségben – amikor 1213 augusztusában hírét vette annak, hogy első feleségét, a merániai Gertrudiszt a pilisi hegyekben meggyilkolták az összeesküvők. Az ma már biztos, hogy a királyné testét az azóta elpusztult pilisi monostorban temették el, hisz nemrég előkerült egy koporsótöredék, rajta a felirattal. A megözvegyült király néhai felesége szívét (némely források szerint talán jobb kezét is) Leleszen temetette el, hol a szörnyű hír érte. Egy évvel később sort kerített az általa kegyhellyé nyilvánított monostor alapítólevelének kiadására, amelyben deklarálja az újraalapítást, felsorolja a monostor privilégiumait és rendezi vagyoni hátterét.

Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a mai ember számára mit is jelenthet ez az egyháztörténetileg fontos okirat, hisz a történelem viharai a kegyhely tárgyait már rég megsemmisítették, maga a monostor is számtalanszor gazdát váltott, átépült, átalakult és ma már egy látható kő sem emlékeztet azokra az időkre, amikor az alapítólevél keletkezett. Ha átrágjuk magunkat a latin szövegen, meglepődve tapasztaljuk, hogy túl az egyháztörténeti jelentőségen bizony számos mondanivalója, üzenete van e megsárgult dokumentumnak a mai ember számára.

Először is itt olvashatjuk első ismert változatban számos bodrogközi és Ung-vidéki település nevét: Helmech, Helmuch, Helmeche (Királyhelmec), Lelez (Lelesz), Paylen (Pólyán), Bechekka (Bacska), Beyle (Bély), Gerus, Garus (Géres), illetve Copus, Capus (Kapos) és Chepel (Csepely – ma Nagykapos része). Tehát 1214-ben (némely hibás olvasat szerint 1211-ben) ezek a települések már léteztek, ez első ismert említésük, de nem alapításuk éve, hisz az okirat már létező praediumokról (tanya, településcsíra) és villákról (falu) beszél. Jogos tehát, hogy ebben az esztendőben a felsorolt városok és községek megünneplik a 790. évfordulót.

Visszaköszönnek olyan települések nevei, amelyek azóta elpusztultak, és így csak ez az okirat, némely dűlőnév és pl. a pólyáni református temető helye őrzi emléküket: Chernafolo (Csernyő-puszta), Olyloch, Velche Thalut.

Ismerősen csengenek a folyónevek: Latericia (Latorca), Hung (Ung), Zopoth (Sopot), Beztriz (Biztric) stb.

Tanulságos a dűlőnevek elolvasása és azonosítása, hisz az okiratban Lelesz és (Király) Helmec határának a leírását is olvashatjuk. Az előbbinél olyan dűlőneveket olvashatunk, mint stagnum Myhan (Mihán-tó), Concheka (Koncka), Kazna (Kazna mocsár), Eelehua (Ilhó-erdő), Chyser (Csizér), Moluva (Molyva), Zohoynis (Szómás) stb., Helmecnél a Nadestau (Nádas-tó), Karacha (Karcsa), Tyza (Tice) stb. A felsorolt dűlőkről egyrészt kiderül, hogy már csaknem nyolcszáz esztendeje viselik ma is használatos nevüket, másrészt bizonyítékot találunk arra, hogy Bodrogközben és az Ung-vidéken már akkor is a magyar volt a lakosok nyelve. Az utóbbi állítást megerősíti több száz jobbágynév, pl. Farkas, Detric, Bezad, Csobod, Petha, Beseneu, Mogod, Wech, Bog, Buda, Chemma, Lazar, Maradyech, Wosas, Tordas, Nanas, Thekus, Cherkez, Thumpa és még sok más. A felsorolt nevek ugyanis mind magyar eredetűek.

A leleszi alapítólevél eredetije nem maradt fenn, csak néhány hiteles másolat a 14. század első feléből. Mivel a régi okiratok olvasása már akkor sem volt könnyű és egyértelmű, a meglévő másolatokban némely olvasási és értelmezési eltérést tapasztalunk, amelyek olykor félreértésre adnak okot. Először is itt van a keltezés – számos olvasó szeme előtt összeolvadt az 1-es és 4-es szám, így történhetett meg, hogy az okiratot némely forrás 1211-re dátumozza, holott elég elolvasni a szöveges számnevet, és kiderül az 1214. év hitelessége. Némely forrásban Királyhelmec nevének olvasatában a Hermely, Hermelyz formát találjuk – ez a betűcsere következménye, hisz a fennmaradt változatok minden további részében megtaláljuk a Helmech, Helmeche formát. Felmerült az a gyanú is, hogy az okiratmásolatok netalán hamisítványok, és az eredeti nem is létezett. Épp a személy-, dűlő- és helynevek hitelessége támasztja alá a tényt, hogy az íródeákok (Hemone et Mathya)? kellő helyismerettel rendelkeztek, és ma már nincs jogunk kételkedni abban, hogy a 13. század elején megszületett okirat igenis létezett hiteles formában.

A mai látogató Leleszen már nem talál egyetlen építményt sem, amely abból a korból származna, amikor az okirat keletkezett. A XII-XIII. századbeli monostor köveit maga alá temette a XIV. századbeli gótikus kápolna, a templom ugyancsak ekkor épült, és az utolsó emeletet a 18. században húzták fel. Mégis megérint minket a hely szelleme, amely immár 790 év távlatából üzen a mának: van múltunk, jelenünk és kell, hogy jövőnk is legyen.