Párhuzamos tébolyok egy mintafaluban

Ha ráguglizunk a Hajózni kell…-re, a kereső az elsők között dobja ki Nagy Pompeius jól ismert mondását, mely így szól: „Navigare necesse est, vivere non est necesse”, azaz „Hajózni muszáj, élni nem”. A római hadvezér a gabonát Szicíliából Rómába szállító hajósokat szólította fel, hogy a viharos idő ellenére is induljanak útnak. És akkor nézzük mindjárt – illetve próbáljuk spoilermentesen felvázolni – Bognár regényének „viharait”.

Ahogy az egy rendes krimihez illik, mindjárt az első oldalakon felbukkan egy holttest. Nem is akárhol, hanem a polgármester autójának csomagtartójában. Aztán, ahogy az egy rendes kortárs magyar regényhez illik, képen töröl bennünket, olvasókat a kis magyar valóság is: mindez egy mai magyarországi, úgynevezett mintafaluban történik, ahol főhősünk, Oktáv polgárőrként – és az egyesület, valamint a bázis létrehozójaként – teljesít szolgálatot. Oktáv halálos nyugalommal meséli el egyes szám első személyben a történéseket és a falu mindennapjait. A település határában furcsa jelmezekbe öltözött osztrák nyugdíjasok íjakkal állatfigurákra lövöldöznek; éjjel-nappal hangágyú dörren; hatalmi harc folyik – az immár gyanússá vált polgármester eltávolítása sokak érdeke; a falu gazdasági fellendülését egy kétes erkölcsű úrnak köszönheti, aki hosszú idő után tér haza, majd egy üzemet alapít, amely szexuális segédeszközök gyártásával foglalkozik, nevezett úr és gyára ellen a plébános úr hadjáratot indít. Szóval semmi különös...

Vagy mégis, mert közben megjelenik egy rejtélyes malaccsalád, egy még rejtélyesebb négytengelyes ipari aprítógép, és Könczölék, a falu (új)gazdagjai saját kezű fürdőszoba-felújításba kezdenek. Ráadásul, hogy a kis magyar vidéki kultúrvalóságból is kapjunk ízelítőt, Szindróma, a színjátszó kör vezetője darabot ír Alkibiadész „életének és halálának homorú-nyomorú tüköréről”, akinek alakjában többen a polgármester urat vélik felfedezni. (A színdarab egyébként teljes terjedelmében olvasható a regényben.) A darab megtekintése után – miután azon egy bizonyos, a mintafalut meglátogató minisztériumi küldöttség is részt vett – a polgármester kilátásba helyezi Oktávnak, „hogy úgy néz ki, másra lesz kénytelen bízni a ponty őrzését, mert egyesületünk működési engedélyét a történtek után a jövő évre nem fogja meghosszabbítani, vagy ha mégis, akkor meg fogja találni a módját annak, hogy másképpen lehetetlenítse el a munkánkat, és hogy vissza fogja bontani a bázist, és aztán eredeti funkciójának megfelelően szamarakat vagy kis testű lovakat telepít az egykori silóaprítóba, hogy körbe-körbe sétálva járják végtelen és értelmetlen köreiket, és kukoricaszárat és más hasonlót aprítsanak a teheneknek, amelyeket csak azért fog beszerezni, hogy legyen mire hivatkoznia, amikor felmondja a bérleti szerződést”. Így hát Oktáv, a munkamániás falusi polgárőr végre valódi nyomozásba kezdhet.

Ahogy a fenti, átlagos hosszúságú mondatból is látszik, a Hajózni kell, élni nem kell egy bravúros nyelven megírt történet. Oktáv jogi-hivatalos bikkfanyelve, az antik hősökkel és történeteikkel, egészen pontosan a Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művében olvasottakkal (és felfogottakkal) való állandó példálózás és az egész regényen át kitartott, megszállott-naiv-őrült monológ, ez a szünet nélküli „rádumálás” úgy ragadja meg az olvasót, hogy nincs egyetlen pont sem, ahol elengedne, nincs a szövegnek egyetlen kijárata sem, amelyen át kidobna magából. (Oktáv Plutarkhosz egyetlen általa ismert művét egyfajta univerzális szamárvezetőként használja az összes elképzelhető élethelyzetben.) De ha maradunk a végéig, akkor sem lehetünk biztosak benne, hogy megtaláljuk a válaszokat a kérdéseinkre. Sőt, abban sem, hogy a jó kérdéseket tesszük-e fel, vagy hogy a (nem is annyira szürreális) valóságot vagy végig egyfajta víziót olvasunk-e. Persze van, amire kapunk választ, sírhatunk vagy nevethetünk rajta ízlésünk szerint, de Bognár regényének legfontosabb eleme maga a titok.

És persze az a bizonyos, már emlegetett megszállottság. Alig van a kényszergondolatoknak és -cselekvéseknek olyan formája, a kényszerbetegségnek olyan tünete, ami Oktávnál – és/vagy a többi szereplőnél – nem jelenik meg. Mind közül a gigantikus ipari aprítógéppel történő kényszeraprítás a legnyugtalanítóbb. Mindez megspékelve a falu osztrák nyugdíjasoktól és Oktáv tollbegyűjtőktől való szorongásával. Ez a zárt mintafalu, ez az „átlagosan abnormális magyar falu” egyébként – ahogyan azt Kácsor Zsolt Könyvterasz-beli kritikájában kiemeli – valóban inkább egy zárt osztályra hasonlít: „egy olyan különös közegre, ahová kívülről mintha be se lehetne hatolni, ahol mindenki bolond és senkinek sincs betegségtudata”.

Különös titok lappang Oktáv kutyái, Trapéz és Korlát körül is. Annyi kiderül az ötödik fejezet bevezető szövegéből, hogy írás közben Oktáv nyitva felejtette a kaput, melyen át kiszökött Trapéz. Korlát pedig (ettől?) nyomorúságos állapotba került. És igen, nem jár rossz nyomon, akinek erről Pilinszky János klasszikusának kozmikus magánya, a „sem egymással, sem egymás nélkül” tragédiája jut eszébe. Annyi bizonyos, hogy Oktáv elvált, és felesége nélkül boldogtalanul él a polgárőrség bázisán, de a válás okairól, a válás és az aprítógép közötti összefüggésekről is csak a regény vége felé derül ki valamennyi. Jogosan tarthatunk tőle, hogy nem minden.
Külön bekezdést érdemel a Hajózni kell, élni nem kell borítója is. Gerhes Gábor malaca felejthetetlenné teszi Bognár Péter könyvét. Már a címnek is nehéz lenne ellenállni, de a miatt a vesénkbe látó malactekintet miatt (is) lehetetlen nem megvenni a regényt.

Egyébként tudták, hogy Nyugat-Magyarországon van (legalábbis tavaly még biztosan volt) egy alig valamivel több mint ezer lakosú kis település, ahol szexuális segédeszközöket gyártanak? És van egy falu, aminek a határában…

Bognár Péter: Hajózni kell, élni nem kell, Magvető, 2022, 320 oldal